Dying Fetus: War of Attrition (2007)

Kedvenc Dying Fetus albumomról, a Destroy the Opposition-ről már írtam 2020 októberében (itt). Az azt követő, 2003-ban megjelent Stop at Nothing nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, pedig hát pörgött a lejátszómban becsülettel. Viszont az utána megjelent, 2007-es War of Attrition már az első hallgatáskor elégedett bólogatást eredményezett. A Stop at Nothing-os felállás is megváltozott. A plusz hörgős Vince Matthews lelépett; megmondom őszintén, nekem mindig az az érzésem volt, hogy nem illett ő ide. Erik Sayenga dobos is távozott, és a lemez felvételeinél már Duane Timlin ült a szerkó mögött. Na, akkor nézzük még egyszer az ekkori felállást: John Gallagher – gitár/vokál, Sean Beasley – basszusgitár/vokál, Mike Kimball – gitár és Duane Timlin – dobok. Egyébként a Dying Fetus is elég nagy átjáróház, két évtized alatt majd’ 20 zenész játszott itt!! HEHEHE!!

No, de akkor illene a zenéről is beszélni, ha már feltálaltam kóstolásra! Az album nyitó nótája, a klipet is kapott Homicidal Retribution.

Nem véletlen, hogy ehhez a dalhoz forgattak videót, mert ebben aztán minden benne van, ami a Dying Fetus lényege. Több váltás van benne, mint nekem alsógatyám! HEHE!! Annyit téma van benne felhalmozva, amennyi más csapatoknál fél albumra is elég. A nóta felénél bedobnak egy olyan riffet, amit 15 éve képtelen vagyok kiverni a fejemből. Teljesen maga alá tudja gyűrni a felkészületlen hallgatót.

A második tétel a Fate of the Condemned. Egy rövidke zakatolással indítanak, majd jönnek a húst nyisszantó szaggatások. Természetesen a gyorsabb tempózás is beköszön az ablakon. Mondanom sem kell, itt is úgy váltogatják a témákat, hogy a pulzusod hol felugrik, hol meg lenyugszik.

Következik a harmadik bemetszés, a Raping the System képében. Már az indítás olyan brutális, hogy az ember csak forgatja a fejét, hogy hol van egy balta, amivel megpróbálhat a szoba ajtajából fogpiszkálót faragni. Itt is felvezetnek mindent: gyors reszelés, közepes gyalulás és lassú szegelés. Mintha a halál asztalosüzemében tennél látogatást.

A negyedik tétel Insidious Repression címmel lett jegyezve, s bár a kezdésnél olyan érzése van a hallgatónak, hogy valami hipergyors ámokfutás részese lesz, amikor pofán keni egy akkora állat, döngetős riff, hogy a mellkasa majd beszakad. De aztán a sebességtabletta újra hatni kezd, és belevethetjük magunkat a darálóba, hogy saját vérünkben vegyünk pezsgőfürdőt. A dal végén ismét egy kis agyvelőklopfolás és egy csipetnyi grind drog.

Ötödik befutóként ismét egy remek szerzemény, az Unadulterated Hatred érkezik. Viszonylag barátságos bevezetés után dühös száguldás, ami egy blastbeat tébolyba torkollik, s mielőtt infarktust kapnál, az amcsik benyomják a tuka-tuka injekciót egy olyan zseniális riffel kísérve, hogy az ember akkor sem bírna neki ellenállni, ha tudná, hogy agyvérzést kapna egy jóízű fejrázástól. Képtelenség nyugton lenni, amikor ez a rész következik a nótában. A dal több mint hat perces, úgyhogy témák tömkelege jön veled szemben, te pedig nem tudod eldönteni, hogy körbeugráld a szobát, vagy az erkélyen állva imitáld a gitározást a partvissal vagy a fürdőszoba falából kitépett zuhanyszárral. Megpróbálhatod egy Kamaz 5511 billencs hátsó tengelyével is, de előre szólok, hogy nagyon nehéz tartani, és igencsak komplikált kivinni az erkélyre.

Na, kérem, elérkeztünk a bűvös hatos számhoz. Ez a szösszenet a The Ancient Rivalry. Iparkodva lendülnek bele nótába, és a tempó sem akaródzik lelassulni. De aztán félidőben csak szusszannak egy picit, viszont a brutalitás cseppet sem csökken. A három és fél perces zúzás tökéletesen alkalmas arra, hogy energiát adjon azon cselekedethez, amikor a postást kergeted a lépcsőházban egy késsel a kezedben, mert volt olyan bátor és szemtelen, hogy a csengő folyamatos nyomásával zavarta meg a Dying Fetus album hallgatásának élvezetét.

A Parasites of Catastrophe a hetedik helyen vert sátrat, és már a dal elején érezhető, hogy a súlyosság egy fikarcnyit sem gyengült. Úgy ömlenek rád a riffek, mint egy felrobbantott toronyház darabjai. Itt is váltás váltás hátán, de ezt már megszokhattuk.

S végül, de nem utolsó csontban elérkeztünk a záró tételhez, az Obsolete Deterrence című csapáshoz. Na, itt aztán van minden, mint vegyesboltban. Nem is tudom, hogy a francba tudnak ezek ilyen sok témát egymásra pakolni?! De attól függetlenül, hogy ennyi mindennel variálnak, piszok súlyos ez a dalocska. Tökéletes lezárása az albumnak, amelybe annyi brutalitást tudtak préselni, hogy a lemez lejárta után az embernek tényleg egy kicsit meg kell pihennie, annyira tömör és agresszív.

John és Mike rendesen megdolgoztatja a gitárokat, bár komolyabb szólókkal nem örvendeztetnek meg bennünket, de ez a Dying Fetus esetében megszokott. Viszont a rájuk jellemző csavarásokból és vijjogásokból bőven van választék. HEHE!! Sean már régi tag, és faszán alapoz, a vérében van. Duane Timlin nem az a variálós típus, de piszok gyorsan tudd ütni és imád pörgetni. Vokálfronton sincs semmi meglepetés: John hozza a piszok mély hörgést, Sean pedig a magasabb fekvésű torokköszörülést. Ez lehet, hogy valakinél negatívum, de nem hinném, hogy a haldokló magzatok valaha is változtatnának ezen. Mindent összevetve, leszögezhető, hogy a War of Attrition egy tökéletes alkotás, még ha a klasszikus Destroy the Oppositiont nem is éri utol. De egy súlyos és brutális darab, amelyen minden milliméterre pontosan a helyén van. Nem mondom, hogy hetente meghallgatom, de amikor néha csutka hangerőn lepörgetem, akkor elégedett vigyorral a pofámon ugrálok az erkélyen. Na persze csak addig, amíg ki nem jönnek a rendőrök. Hogy ezeknek soha nincs más dolguk éjjel egy órakor!? Hmmm..

About Size 51 Articles
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*