Down: Down II: A Bustle in Your Hedgerow… (2002)

A végén kezdem: ha a csapat bemutatkozó albumára, a NOLA-ra száz pontot adnék, az utána megjelenő Down II-re maximum hatvanat, hetvenet. Míg előbbi a maga műfajában egy komplett slágergyűjtemény, utóbbi sokszínűbb, ugyanakkor nehezebben hallgatható anyag. Ami különösen érdekes annak fényében, hogy a debütöt még maximálisan mellékprojektként, fő zenekaraik mellett alkották meg, az A Bustle… idején viszont a zenekar egyik főkolomposa, Phil Anselmo énekes (és Rex Brown basszusgitáros is) gyakorlatilag már nem volt a Pantera tagja, így maximálisan erre a lemezre tudott koncentrálni.

De hogyan került a képbe Rex, amikor a NOLA-t még csak négyen, Anselmo mellett Kirk Windstein (Crowbar) és Pepper Keenan (Corrosion of Conformity) gitárosok, valamint Jimmy Bower (Eyehategod) dobos rögzítette, színpadon pedig Todd Strange (ex-Crowbar) basszusgitáros tette teljessé a felállást? (A NOLA basszusrészeit Windstein játszotta fel.) Az első album megjelenése után, 1996-ban a Down gyakorlatilag feloszlott, a tagok újra anyazenekaraikra koncentráltak. Két évvel később azonban újra beindult a gépezet. Brown Anselmo meghívására baráti látogatásra érkezett New Orleansba. Az már ugyan előzetesen is szóba került, hogy esetleg közösen írhatnának néhány új dalt, az azonban meglepetésként érte a basszusgitárost, hogy Windstein, Keenan és Bower is jelen volt, és gyakorlatilag a meghallgatására került sor, amelynek végén felajánlották neki a Down basszusgitárosi posztját. Strange így hamarosan távozott, Rex pedig – a többiekétől némileg eltérő zenei gyökereinek köszönhetően – új ízeket és lendületet hozott a csapat zenéjébe.

A közös dalszerzés és a felvételek idejére, 2001 végén az ötös beköltözött Anselmo dél-louisianai házi stúdiójába, a Nodferatu’s Lair-be, ellátták magukat a megfelelő mennyiségű étellel, droggal és alkohollal, és 28 napig ki sem dugták onnan az orrukat. (Mint azt az énekes egy, a Revolver magazinnak adott interjúban elmesélte, a tagok akkoriban különböző beceneveket viseltek. Ő volt Nodferatu, a heroinon élő, nappal alvó, éjszaka aktív vámpír, aki fejbólintással /nod/ köszönt társainak, amikor esténként csatlakozott hozzájuk a stúdióban.)

Windstein, Brown, Keenan, Anselmo, elöl Bower

A stílus alapvetően maradt southern/sludge metal, ám a NOLA metalosabb hangvételével szemben a Down II jóval bluesosabb anyag lett, amelyet ugyanúgy inspirált a Led Zeppelin, mint a Black Sabbath muzsikája. A lemez alcímét (A Bustle in Your Hedgerow…, azaz Nyüzsgés a sövényedben) is a Zep Stairway to Heaven című nótájából kölcsönözték:

If there’s a bustle in your hedgerow, don’t be alarmed now
It’s just a spring clean for the May queen
Yes, there are two paths you can go by, but in the long run
There’s still time to change the road you’re on

Azaz:

Ha nyüzsgést hallasz a sövényedben, ne ijedj meg,
ez csak a május királynőjét váró tavaszi nagytakarítás. Igen, két úton járhatsz, de hosszú távon
még van időd megváltoztatni az utat, amelyen haladsz.

Anselmo szövegei szinte egytől egyig saját heroin-függőségét énekelték meg, és hát a fenti sorok is vonatkoztatók arra az élethelyzetre, amibe az énekes hosszú időre beleragadt. (A lemez címe egyébként eredetileg nem is ez, hanem a The Backwood Heavies volt.)

Az albumot nyitó Lysergik Funeral Procession-ben már a második riff (téma) is leszakítja a fejünket, ezt követően azonban érkezik egy váltás, ami nálam az egész anyag legfényesebb pillanata; volt, amikor csak ez a rész, a dal utolsó egy perce miatt tettem be a CD-t a lejátszóba. 🙂 Az első gitárhoz a második is csatlakozik, együtt smirglizik le a bőrt a húsunkról, majd egy dobpörgetés után mindez lendületes tempóban, Anselmo éneke alatt is folytatódik. Óriási, a NOLA dalainak ligájába kívánkozó téma!

Borzongatóan dörmög-röfög a basszus a There’s Something on My Side elején. A dalban tovább élvezhetjük a folyamatos ritmusváltásokat és témavariációkat. Az ólmosan hömpölygő doom-folyamból sűrű, (pszichedelikusan) bódító gőzök szállnak fel. A The Man That Follows Hell csikorgó nyikorgó gitárjait hallva támad olyan gondolatom, hogy ezekkel a témákkal és hangokkal a Pantera rajongóit is magukhoz akarják édesgetni, ezek ugyanis sem a Crowbarra, sem a C.O.C.-re, de még a Down első lemezére sem volt jellemzők.

Ez volt a lemez első kemény blokkja. A másodikat néhány számmal később kettes számú kedvencem, a New Orleans Is a Dying Whore (micsoda számcím!) nyitja. Jóféle, szögletes, bólogatós riffel indul, majd a panterás gitár-átkötés után jön az elnyújtottan énekelt refrén. Beteges, hangzásilag időnként kaotikusnak tűnő, ám a háttérben mégis szépen felépített szerzemény. Kevésbé ütős, de ugyanilyen fémesen megszólaló dal a The Seed is, amelyben szintén hallunk egy-két súlyosan bólogató riffet, teljes testtel dobbantó tempót.

A Stained Glass Cross az eddig említetteknél jóval szellősebb, southern rockosabb (Corrosion of Conformity-s) nóta. Az éneket mintha taps is kísérné, Rex pedig a basszusgitárt a hátára tolva az orgona billentyűit nyüstöli. A Ghosts Along the Mississippi a Trouble-t idéző, sikáló riffeléssel nyit, ami később is visszatér, közben viszont szelídebb, érzelmesebb részek is elhangzanak benne, plusz a dal utolsó percében egy gyors szólóval is meglepnek bennünket.

Lebegős, merengős témákból több is van az albumon: a Learn from This Mistake-et akár Pepper is énekelhetné, az eleje annyira a C.O.C. Shelterét idézi a dal, és a gitárjáték is Keenan anyabandájának világára hajaz. A Where I’m Goingban hallható muzsikáról a Mississippi-deltában őshonos cajun zene jut eszembe, a metalhoz nem sok köze van. A Lies, I Don’t Know What They Say But… jazz-es (bőgős, torzítatlan gitáros) témázgatása után a dal utolsó harmadában végre a keményebb húrokat is megpendítik, a végére viszont ez a nóta is visszatér a szolidabb hangokhoz.

A lemez mindkét instrumentális közjátéka, a Doobinterlude és a Flambeaux’s Jamming With St Aug is a dobos, Jimmy Bower szerzeménye. Az elsőnek, amiben minden hangszeren ő is játszik, erős indiai és retró (Tarantino-filmzenés) hangulata van. Utóbbi pedig – az éé-óózós háttérvokált leszámítva – ismét csak a brit legenda Led Zeppelin munkásságára kacsint vissza (Bonzo’s Montreux). Nem beszélve a több mint 76 perces előadást záró, akusztikus Landing on the Mountains of Meggidóról, amely minden előtte elhangzott számnál Zepesebb hangulatot áraszt. A lemez leghosszabb, csaknem nyolcperces szerzeményében Pepper üsdobon, Rex egy speciális orgonán, Anselmo gitáron játszik, a háttérvokált pedig az énekes akkori felesége, az ugyancsak muzsikus Stephanie Opal Weinstein szolgáltatja. Igazi időutazás, de nemcsak ez a nóta, hanem maga az album is, amin minimum két idősík, a ’70-es és a kétezres évek eleje váltogatja egymást.

A Down sosem volt egy kapkodós csapat, ám ez alkalommal saját magukra is rálicitáltak: történetük során soha nem telt el ilyen hosszú idő – hét év – két lemezük megjelenése között. Ami egyesek szerint legjobb albumuk megszületését eredményezte, azonban negatív kritikákból is bőven kijutott nekik. Az anyag összességében nem részesült olyan kedvező fogadtatásban, mint elődje, azonban a zenekar iránt így is egyre nőtt a rajongók érdeklődése. A lemez a Billboard listájának 44. helyéig jutott, a csapat pedig még ugyanabban az évben részt vehetett Ozzy Osbourne sokzenekaros amerikai turnéján, az Ozzfesten.

A banda ezt követően eltűnt, és csak 2006-ban öltött ismét testet, amikor is megjelentette soron következő, máig utolsó nagylemezét, a Down III: Over the Undert. Bár azóta folyamatosan léteznek, lendületükből az elmúlt másfél évtizedben csupán egy remek koncertlemezre és két felejthetőbb EP-re futotta. Mostanában megint tapasztalható némi mozgolódás a csapat háza táján, de egy újabb lemeznek vagy turnénak egyelőre, úgy tűnik, Windstein mester hezitálása szab gátat…

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*