Irományom indításaként engedtessék meg egy kis nosztalgiázás! Életem első budapesti koncertjét 1990. szeptember 17-én rendezték meg a Petőfi Csarnokban. Három banda lépett fel: az Obituary, a Morgoth és a Demolition Hammer. Nem rossz menü egy 16 éves tenesszinek, aki éppen kezd belemarhulni a death metal-ba! HEHE!! Ketten mentünk fel a haverral, mégpedig úgy, hogy a faterja elvitt minket Trabanttal. Azt mondta, ő majd addig ül kocsiban, amíg tart a koncert, és újságot olvas. Szegény Guszti bá, nyugodjék békében, amikor kiolvasta az újságot, még azt is el tudta érni, hogy ingyen beengedjék, mondván, hogy a két fiáért jött, így az Obituary-t végignézte!! Hazafelé, egész úton azt ismételgette: „Gyerekek, az a hosszú, vörös hajú énekes tuti, hogy nem normális!!” HEHE!! Visszatérve a koncertre, elsőként a Demolition Hammer lépett a színpadra, akiket mi még csak névről ismertünk, de egy rohadt nótát nem hallottunk tőlük. Szóval, ott álltunk a haverral, néztük a koncertet, és csak annyit tudtunk mondani, hogy „Aztakurva!!!” Rögtön megvették a lelkünket!! HEHE!!
Az 1987-ben alakult New York-i thrash csapat első albumáról (Tortured Existence) már ejtett néhány mondatot Bársony Péter kollégám a Mai füllel rovatban (itt). Kiváló alkotás, ami még ma is rendesen oda tud csapni a hallgató arcába. Majd 1992-ben jött a második album, az Epidemic of Violence, és megmutatta, hogy korai még a thrash metal-ra keresztet vetni. A banda tagjai: Steve Reynolds – basszusgitár/ének, James Reilly – gitár, Derek Sykes – gitár és Vinny Daze –dobok.
A majd’ 40 perces lemeznek olyan romboló ereje van, hogy simán letarol egy lakótelepet. Nem véletlen, hogy ezzel az albummal még a fanatikus death metal rajongók szívébe is be tudtak férkőzni. Egyébként, ha Steve végig csak hörögne, akkor nyugodtan odatehetnénk a lemezt a death metal címkével ellátott polcra. A srácok nem nagyon teketóriáznak, már az első dal úgy indít, hogy rögtön a padlóra küld, de aztán fel is segít onnan, hogy azért a többi nótát is végig tudd hallgatni. HEHE!! Ha a rövidke instrumentális tételt kiállítjuk a hadoszlopból, akkor nyolc intenzív, energiával csurig tankolt, agresszív thrash bombát kapunk. James és Derek úgy megkínozzák szegény gitárokat, hogy az ember szinte már sajnálatot érez irántuk. Úgy röpködnek a vasbetont is megrepesztő riffek, mintha egy konfettiágyúból lőnék ki őket. A tempó nagymértékben igencsak lendületes, de amikor lassabb reszelésekkel ajándékoznak meg bennünket, akkor a gitárok olyan könnyedén fűrészelik ketté a hallgató fejét, mint egy metrókocsi kereke. Steve basszusgitárja csupán csak a megkívánt alapokat biztosítja, de hát mivel ő az énekfelelős, nem is várhatunk tőle fifikás, kicsavart témaszturbációt.
Egyébként a többiek gyakran segítenek be a lövegkezelő ülésről egy kis csordavokál alkalmazásával. Na, és a végére hagytam a dobost, aki már az említett koncerten rögtön a kedvencem lett, pláne amikor megláttam, hogy szarrá van varrva!! HEHE!! Na de nem ez a legfőbb ok, amiért bírom a csávót, hanem azért, mert úgy üt, mint az állat. No persze ne zsenialitásban gondolkodjunk, csak hallatszik, hogy odavág a bőröknek izomból, és nem mellesleg szinte folyamatosan duplázik a lábgépen, és én azt nagy élvezettel tudom hallgatni! HEHE!! Míg az első albumot a hírhedt Morrisoundban rögzítették, ezt már a Warren városban működő Normandy Soundban. De semmi pánik, ez az album is úgy megdörren, mint egy páncélvonat. Szemet gyönyörködtető látvány, ahogy a hangfalak magasugró versenyt rendeznek, amikor felnyomom a hangerőt.
Az album megjelenése után két és fél évvel jött a harmadik lemez (Timebomb), de az már nem ütött akkorát, mint egy romboló kalapács. A csapat igazodott a ’90-es évek hullámához, és megjelentek a groove-os fertőzés jelei, így a rajongók nagy része hátat is fordított nekik. Itt már James és Vinny nem is volt tagja az együttesnek. A gitárokat Derek nyomta fel, a dobok mögött pedig a Solstice-ütős Alex Marquez foglalt helyet. Szegény Vinny még összehozott egy thrash csapatot, Deviate NY névvel, amelyben James segített neki, aki a gitáros és a basszer szerepét is bevállalta. Ki is dobtak egy ötszámos demót, de 1996-ban beütött a krach: a mindössze 27 éves Vinny ételmérgezésben életét vesztette, miután gömbhalat (fugu) evett. Mi a francért kell ilyeneket kajálni???
A Demolition Hammer a harmadik album megjelenése után, 1995-ben kapitulált. Hogy ez mennyire köszönhető a Timebomb sikertelenségének, azt a fene tudja, de valamennyi köze biztos volt hozzá. Aztán a fiúk 2016-ban újra fegyvert ragadtak, és azóta koncerteznek, és bizony még mindig gyilkolnak élőben.
Vinny helyén Angel Cotte ül, a többiek viszont mind az eredeti felállás tagjai. Tudomásom szerint nem tervezik új album kiadását, de szerintem nagyon is jól tudják, hogy az első két lemez szintjét nem tudnák hozni, így maradnak az élő rombolások. Jól van ez így!
Nem hinném, hogy van az olvasók között olyan, aki ne hallott volna a Demolition Hammer-ről, de ha mégis akadna ilyen, és kíváncsi arra, hogy milyen az, amikor egy óriási romboló kalapács ad neki masszázst, az keressen rá az Epidemic of Violence albumra, és tekerje csutkára a hangerőt! Figyelem, védőruha ajánlott!!
Válasz írása