Deep Purple: Machine Head (1972)

Jó néhány évvel ezelőtti albumszavazásunkon az In Rockot választottátok a Deep Purple legnépszerűbb nagylemezének. Én minden alkalommal, amikor meg kell neveznem tőlük a kedvencemet, elgondolkodom, hogy In Rock vagy Machine Head, aztán rendre az utóbbi mellett döntök, és nem a Highway Star és a Smoke on the Water, sokkal inkább a Pictures of Home és a Lazy, valamint úgy en bloc az anyag íze, színe, hangulata miatt.

Mivel az In Rockról írt jubileumi megemlékezésemben (itt) részletesen felidéztem a zenekar megalakulásának és „csikóéveinek” történetét, erre most nem térnék ki. A ’70-es anyag volt Blackmore-ék első nagy dobása, a két évvel későbbi Machine Head pedig a második, a kettő között megjelent Fireballt és a ’73-ban napvilágot látott Who Do We Think We Are-t azonban egy fokkal halványabb alkotásnak tartom. Első körben ezen a négy albumon játszott együtt a nagy ötös, Gillan, Blackmore, Lord, Glover és Paice, azaz a klasszikus felállás.

Már az In Rock kapcsán is szót ejtettem egy 1980-as válogatásalbumról, a Deepest Purple-ről, amelyen a banda ’70-’74 között megjelent nagylemezeinek legnagyobb slágerei szerepeltek. A Live in London koncertalbum és a Perfect Strangers mellett ez volt az az anyag, amelynek köszönhetően elsőként kaptam komolyabb ízelítőt a zenekar életművéből. Ezt az albumot (és persze magamat) kárhoztatom azért, hogy ezt követően – mivel a Highway Star, a Smoke on the Water és a Space Truckin’ már megvolt – csupán a „maradékot” vettem át az egyik gimnáziumi osztálytársamtól kölcsönkapott Machine Head „bakelitről”. Sőt, addigra már a Never Before is eljutott hozzám, nem is akármilyen társaságban: Balázs barátomtól, aki az egyik fő dílerem volt abban az időben, öt Rainbow nóta és egy kisebb Jethro Tull-válogatás mellé érkezett kísérőnek, így gondolatban sokkal inkább azokhoz passzítottam, mint, mondjuk, a Highway Starhoz. Mostanra persze a teljes „gépfejes” dalcsokor megvan, abban a sorrendben, ahogy azt annak idején Jon Lordék megálmodták… 🙂

A lemez felvételeinek történetét bizonyára sokan ismeritek. A zenekar tagjai úgy érezték, koncerteken sokkal jobb a hangzásuk, mint amit a londoni stúdiókban produkálni tudnak, ezért (a dobos, Ian Paice javaslatára) úgy döntöttek, új dalaik rögzítéséhez igyekeznek színpadi környezetet teremteni. Kibérelték a Rolling Stones mobil stúdióját és a svájci Montreux városának kaszinóját.

S hogy miért pont erre a helyszínre esett a választásuk? Az együttes 1971 májusában lépett fel itt, és barátkozott össze Claude Nobs-szal, a legendás Montreux-i jazzfesztivál alapító-igazgatójával. A kaszinót telente bezárták, felújították, így ilyenkor lehetőség nyílt koncertekre és egyéb célokra bérbe adni.

Ám a kaszinó, nem sokkal a felvételek megkezdése előtt, egy Frank Zappa koncert alkalmával kigyulladt, és porig égett. Ez az esemény inspirálta Blackmore-ékat a Smoke on the Water megírására. „Egy bárban ültünk, körülbelül negyed mérföldnyire a kaszinótól, és láttuk, ahogy ég az épület. A hegyekből alázúduló szél pedig a Genfi-tó fölé fújta a füstöt és a lángokat” – emlékezett vissza Ian Gillan énekes azokra a pillanatokra.

Korabeli fotó a lángokban álló Montreux-i kaszinóról

A csapat végül a helyi Grand Hotelbe tette át székhelyét, és ott alakítottak át egy nagyobb termet, ami így alkalmassá vált a kívánt hangzás megteremtésére. A történetet első számú slágerükben is megörökítették (az igazgatót Funky & Claude-ként tették halhatatlanná):

Frank Zappa and the Mothers
Were at the best place around
But some stupid with a flare gun
Burned the place to the ground

Funky & Claude was running in and out
Pulling kids out the ground

We ended up at the Grand Hotel
It was empty cold and bare
But with the Rolling truck Stones thing just outside
Making our music there

A felvételekre 1971 decemberében került sor, a zenei producer az a Martin Birch volt, akivel a kvintett az In Rock óta dolgozott együtt. Bár az anyag 1972 márciusában látott napvilágot (a Warner 1-jén, a Purple Records 25-én dobta piacra a lemezt), Lordék már ’71 szeptemberében-októberében is játszották koncerten a Highway Start és a Lazy-t, a felvételek után, de még az album megjelenése előtt pedig a Smoke on the Water-rel és a Space Truckin’-nal is megismerkedhetett a bulik közönsége.

Mindkét lemezoldalt egy-egy adu ász nyitja: az első felvonást a lendületes Highway Star, a másodikat pedig az ikonikus Smoke on the Water vezeti fel. Bár a kezdő nótában nyilván a gitár és a billentyűs hangszer viszi a prímet, nem lehet nem észrevenni Glover háttérben lopakodó basszusát, Paice intenzív dobolását és Gillan széles regiszteren mozgó énekét. A főkolomposok itt nem válaszolgatnak egymásnak (mint ahogy tették azt például a Speed Kingben), hanem felosztják egymás között a terepet: az első szóló Lordé, kicsivel később pedig Blackmore magánszáma következik, akinek gitárszólama szinte végig megkettőzve szól.

Maybe I’m a Leo, azaz Talán Leó vagyok: eleinte elég idétlennek gondoltuk a számcímet (úgy emlékszem, a rádióban is így konferálták fel a dalt). „Mi az, hogy talán? Akkor most tudod, hogy ki vagy, vagy nem?” 🙂 Ez még úgy is határozatlanságra utal, ha tudjuk, hogy valójában Gillan csillagjegyéről van szó… Komótosan bólogatós nótát hallunk, amiből szintén nem hagyták ki a szinti- és gitárszólót. Messze nem az anyag legütősebb tétele (sőt!), de változatosságként, két tempósabb szám között üdítően hat.

Kedvenc dalom erről a lemezről egyértelműen a Pictures of Home, ami akkoriban, a sok túlontúl ismerős szám után izgalmas újdonságként lepett és igézett meg. A nyitó dobpergést követően a dal végig ugyanabban a tempóban, gördülékenyen, lendületesen, mégis változatosan „halad át a színen”, a gitárszólót orgona-, majd basszus-magánszám követi. Különösen tetszik Lord hangszerének hullámvasutazása és a négyhúros hangszer erőteljes jelenléte, illetve az, ahogy a negyedik percet követően mintha leállnának, majd jön az újabb pörgetés, és további egy percen át száguld a remek muzsika. Állítólag az eredeti felvételről lehagyták a dalt felvezető dobintrót, én viszont csak olyan verziókat hallottam, ahol ezzel kezdődik a szám. Érdekes apróság, hogy akárcsak az előző nótát, ezt is 1993 táján emelték be stabilan a koncertprogramba, amikor a Purple gitárosa egy bizonyos Joe Satriani volt…

A klasszikus felállás: Blackmore, Gillan, Glover, Lord és Paice

A csapat úgy gondolta, hogy kereskedelmileg a Never Before lesz az album slágernótája, ezért elsőként, még ’72 februárjában ez jelent meg kislemezen (a single B oldalára pedig az LP-ről lehagyott When a Blind Man Cries került, ami idővel ugyancsak szépen kifutotta magát, és a Purple egyik emblematikus lírai szerzeménye lett). Olyan szempontból mindenképpen rádióbarát dal, hogy az album legrövidebb tétele (alulról karcolja a négy percet), plusz a második refrént követően egy ügyes belassulás, dallamos, lebegős átkötés is helyet kapott benne, ami hangulatában és hangzásában is a Pink Floyd-ot idézi.

S hogy mennyire nehéz belülről megítélni, hogy valami jó vagy kevésbé, tetszik-e majd a hallgatóknak vagy sem, a Smoke on the Water-től Lordék annyira nem vártak sokat, hogy ez a nóta az utolsók egyike volt, amelyet élőben is játszottak. Pedig milyen zseniálisan indul az örökzöld riff-fel (amit a kezdő gitárosok az elsők között tanulnak meg), majd csatlakozik hozzá a dob, aztán a basszus, és végül Gillan is megszólal, miközben az orgona finoman pontoz a háttérben…

Ezzel szemben, mint már említettem, a Lazy volt a két „tesztnóta” egyike, holott ha valami, hát ez a darab nem tűnik tipikus rockhimnusznak – legalábbis elsőre. Lord zseniális orgonaintrójával indul, majd Paice cinhangjaira Blackmore bejátssza a dal alapriffjét. Gitár-, majd pedig orgonaszóló következik, Gillan csupán az ötödik percben „lép a mikrofonhoz”, úgyhogy addig kvázi egy instrumentális szerzeményben lelhetjük örömünket. A tempó végig boogie-s, rock and roll-os, az egyik refrén után pedig – szintén Gillan-nek köszönhetően egy szájharmonikás betét is elhangzik, a dal utolsó szűk másfél percében pedig ismét Blackmore produkálja magát. Számomra – a Pictures… mellett ez a dal az album másik csúcspontja.

A Space Truckin’ vicces darab: a rádióműsorban, amelyben annak idején leadták, Űr-teherszállításnak fordították a címét, a szövege pedig sci-fi tematikájú: hangszeres hőseink – egy tűzlabdán (utalás az eggyel korábbi Fireball albumra) utazva – a Vénusztól a Marsig kalandoznak benne, végig a Tejúton, a csillagok körül, miközben furcsa kis emberkékkel találkoznak… Zeneileg egy lüktető, tök egyszerű, ismétlődő témával és Gillan „come on” kiáltásaival rántanak magukkal, Paice pedig – Blackmore nyekegő gitárja és Glover két basszushangja által kísérve – egy kisebb dobszólót is előad benne. Egyeseknek ez annyira bejött, hogy a 2003-as amerikai űrsikló program legénységének rendszeresen ez a dal volt az ébresztője. Stílusos…

A lemezborítót teljes egészében kitölti egy fényes fémlap, amelyre rányomták az album címét, és ezen, mint egy kissé görbe és homályos tükörben látjuk a csapat tagjainak portréját.

Az anyag megjelenését egy amerikai turné követte volna, ezt azonban Blackmore betegsége miatt elhalasztották. Néhány nyári, angliai koncert után a Felkelő Nap Országa felé vették az irányt. Itt rögzítették a csupán hét számot tartalmazó, ám több mint 76 perces Made in Japan koncertlemezt, amin négy Machine Head-es nóta kapott helyet. A Highway Start itt alig játsszák hosszabban az eredeti változatnál, a Smoke on the Waterre viszont két, a Lazy-re pedig több mint három perccel több időt áldoznak, mint a stúdióban. De ez mind semmi a Space Truckin’ csaknem húszperces improvizációs orgiájához képest (a Machine Head-en ez a szám mindössze négy és fél percen át fut).

A csapat következő stúdióalbuma, a ’73-as Who Do We Think We Are jóval kisebb visszhangot vert, mint elődei. A tagok között egyre erősebbek lettek a személyi és zenei ellentétek, ami oda vezetett, hogy még ugyanebben az évben Gillan és Glover távozott a zenekarból. Kezdődött egy újabb – rövid – fejezet, ami ’76-ig tartott, amikortól a banda nyolc évre jégre tette magát…

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*