Jó néhány évvel ezelőtti albumszavazásunkon az In Rockot választottátok a Deep Purple legnépszerűbb nagylemezének. Én minden alkalommal, amikor meg kell neveznem tőlük a kedvencemet, elgondolkodom, hogy In Rock vagy Machine Head, aztán rendre az utóbbi mellett döntök, és nem a Highway Star és a Smoke on the Water, sokkal inkább a Pictures of Home és a Lazy, valamint úgy en bloc az anyag íze, színe, hangulata miatt.
Mivel az In Rockról írt jubileumi megemlékezésemben (itt) részletesen felidéztem a zenekar megalakulásának és „csikóéveinek” történetét, erre most nem térnék ki. A ’70-es anyag volt Blackmore-ék első nagy dobása, a két évvel későbbi Machine Head pedig a második, a kettő között megjelent Fireballt és a ’73-ban napvilágot látott Who Do We Think We Are-t azonban egy fokkal halványabb alkotásnak tartom. Első körben ezen a négy albumon játszott együtt a nagy ötös, Gillan, Blackmore, Lord, Glover és Paice, azaz a klasszikus felállás.
Már az In Rock kapcsán is szót ejtettem egy 1980-as válogatásalbumról, a Deepest Purple-ről, amelyen a banda ’70-’74 között megjelent nagylemezeinek legnagyobb slágerei szerepeltek. A Live in London koncertalbum és a Perfect Strangers mellett ez volt az az anyag, amelynek köszönhetően elsőként kaptam komolyabb ízelítőt a zenekar életművéből. Ezt az albumot (és persze magamat) kárhoztatom azért, hogy ezt követően – mivel a Highway Star, a Smoke on the Water és a Space Truckin’ már megvolt – csupán a „maradékot” vettem át az egyik gimnáziumi osztálytársamtól kölcsönkapott Machine Head „bakelitről”. Sőt, addigra már a Never Before is eljutott hozzám, nem is akármilyen társaságban: Balázs barátomtól, aki az egyik fő dílerem volt abban az időben, öt Rainbow nóta és egy kisebb Jethro Tull-válogatás mellé érkezett kísérőnek, így gondolatban sokkal inkább azokhoz passzítottam, mint, mondjuk, a Highway Starhoz. Mostanra persze a teljes „gépfejes” dalcsokor megvan, abban a sorrendben, ahogy azt annak idején Jon Lordék megálmodták… 🙂
A lemez felvételeinek történetét bizonyára sokan ismeritek. A zenekar tagjai úgy érezték, koncerteken sokkal jobb a hangzásuk, mint amit a londoni stúdiókban produkálni tudnak, ezért (a dobos, Ian Paice javaslatára) úgy döntöttek, új dalaik rögzítéséhez igyekeznek színpadi környezetet teremteni. Kibérelték a Rolling Stones mobil stúdióját és a svájci Montreux városának kaszinóját.
S hogy miért pont erre a helyszínre esett a választásuk? Az együttes 1971 májusában lépett fel itt, és barátkozott össze Claude Nobs-szal, a legendás Montreux-i jazzfesztivál alapító-igazgatójával. A kaszinót telente bezárták, felújították, így ilyenkor lehetőség nyílt koncertekre és egyéb célokra bérbe adni.
Ám a kaszinó, nem sokkal a felvételek megkezdése előtt, egy Frank Zappa koncert alkalmával kigyulladt, és porig égett. Ez az esemény inspirálta Blackmore-ékat a Smoke on the Water megírására. „Egy bárban ültünk, körülbelül negyed mérföldnyire a kaszinótól, és láttuk, ahogy ég az épület. A hegyekből alázúduló szél pedig a Genfi-tó fölé fújta a füstöt és a lángokat” – emlékezett vissza Ian Gillan énekes azokra a pillanatokra.
A csapat végül a helyi Grand Hotelbe tette át székhelyét, és ott alakítottak át egy nagyobb termet, ami így alkalmassá vált a kívánt hangzás megteremtésére. A történetet első számú slágerükben is megörökítették (az igazgatót Funky & Claude-ként tették halhatatlanná):
Frank Zappa and the Mothers
Were at the best place around
But some stupid with a flare gun
Burned the place to the ground
…
Funky & Claude was running in and out
Pulling kids out the ground
…
We ended up at the Grand Hotel
It was empty cold and bare
But with the Rolling truck Stones thing just outside
Making our music there
A felvételekre 1971 decemberében került sor, a zenei producer az a Martin Birch volt, akivel a kvintett az In Rock óta dolgozott együtt. Bár az anyag 1972 márciusában látott napvilágot (a Warner 1-jén, a Purple Records 25-én dobta piacra a lemezt), Lordék már ’71 szeptemberében-októberében is játszották koncerten a Highway Start és a Lazy-t, a felvételek után, de még az album megjelenése előtt pedig a Smoke on the Water-rel és a Space Truckin’-nal is megismerkedhetett a bulik közönsége.
Mindkét lemezoldalt egy-egy adu ász nyitja: az első felvonást a lendületes Highway Star, a másodikat pedig az ikonikus Smoke on the Water vezeti fel. Bár a kezdő nótában nyilván a gitár és a billentyűs hangszer viszi a prímet, nem lehet nem észrevenni Glover háttérben lopakodó basszusát, Paice intenzív dobolását és Gillan széles regiszteren mozgó énekét. A főkolomposok itt nem válaszolgatnak egymásnak (mint ahogy tették azt például a Speed Kingben), hanem felosztják egymás között a terepet: az első szóló Lordé, kicsivel később pedig Blackmore magánszáma következik, akinek gitárszólama szinte végig megkettőzve szól.
Maybe I’m a Leo, azaz Talán Leó vagyok: eleinte elég idétlennek gondoltuk a számcímet (úgy emlékszem, a rádióban is így konferálták fel a dalt). „Mi az, hogy talán? Akkor most tudod, hogy ki vagy, vagy nem?” 🙂 Ez még úgy is határozatlanságra utal, ha tudjuk, hogy valójában Gillan csillagjegyéről van szó… Komótosan bólogatós nótát hallunk, amiből szintén nem hagyták ki a szinti- és gitárszólót. Messze nem az anyag legütősebb tétele (sőt!), de változatosságként, két tempósabb szám között üdítően hat.
Kedvenc dalom erről a lemezről egyértelműen a Pictures of Home, ami akkoriban, a sok túlontúl ismerős szám után izgalmas újdonságként lepett és igézett meg. A nyitó dobpergést követően a dal végig ugyanabban a tempóban, gördülékenyen, lendületesen, mégis változatosan „halad át a színen”, a gitárszólót orgona-, majd basszus-magánszám követi. Különösen tetszik Lord hangszerének hullámvasutazása és a négyhúros hangszer erőteljes jelenléte, illetve az, ahogy a negyedik percet követően mintha leállnának, majd jön az újabb pörgetés, és további egy percen át száguld a remek muzsika. Állítólag az eredeti felvételről lehagyták a dalt felvezető dobintrót, én viszont csak olyan verziókat hallottam, ahol ezzel kezdődik a szám. Érdekes apróság, hogy akárcsak az előző nótát, ezt is 1993 táján emelték be stabilan a koncertprogramba, amikor a Purple gitárosa egy bizonyos Joe Satriani volt…
A csapat úgy gondolta, hogy kereskedelmileg a Never Before lesz az album slágernótája, ezért elsőként, még ’72 februárjában ez jelent meg kislemezen (a single B oldalára pedig az LP-ről lehagyott When a Blind Man Cries került, ami idővel ugyancsak szépen kifutotta magát, és a Purple egyik emblematikus lírai szerzeménye lett). Olyan szempontból mindenképpen rádióbarát dal, hogy az album legrövidebb tétele (alulról karcolja a négy percet), plusz a második refrént követően egy ügyes belassulás, dallamos, lebegős átkötés is helyet kapott benne, ami hangulatában és hangzásában is a Pink Floyd-ot idézi.
S hogy mennyire nehéz belülről megítélni, hogy valami jó vagy kevésbé, tetszik-e majd a hallgatóknak vagy sem, a Smoke on the Water-től Lordék annyira nem vártak sokat, hogy ez a nóta az utolsók egyike volt, amelyet élőben is játszottak. Pedig milyen zseniálisan indul az örökzöld riff-fel (amit a kezdő gitárosok az elsők között tanulnak meg), majd csatlakozik hozzá a dob, aztán a basszus, és végül Gillan is megszólal, miközben az orgona finoman pontoz a háttérben…
Ezzel szemben, mint már említettem, a Lazy volt a két „tesztnóta” egyike, holott ha valami, hát ez a darab nem tűnik tipikus rockhimnusznak – legalábbis elsőre. Lord zseniális orgonaintrójával indul, majd Paice cinhangjaira Blackmore bejátssza a dal alapriffjét. Gitár-, majd pedig orgonaszóló következik, Gillan csupán az ötödik percben „lép a mikrofonhoz”, úgyhogy addig kvázi egy instrumentális szerzeményben lelhetjük örömünket. A tempó végig boogie-s, rock and roll-os, az egyik refrén után pedig – szintén Gillan-nek köszönhetően egy szájharmonikás betét is elhangzik, a dal utolsó szűk másfél percében pedig ismét Blackmore produkálja magát. Számomra – a Pictures… mellett ez a dal az album másik csúcspontja.
A Space Truckin’ vicces darab: a rádióműsorban, amelyben annak idején leadták, Űr-teherszállításnak fordították a címét, a szövege pedig sci-fi tematikájú: hangszeres hőseink – egy tűzlabdán (utalás az eggyel korábbi Fireball albumra) utazva – a Vénusztól a Marsig kalandoznak benne, végig a Tejúton, a csillagok körül, miközben furcsa kis emberkékkel találkoznak… Zeneileg egy lüktető, tök egyszerű, ismétlődő témával és Gillan „come on” kiáltásaival rántanak magukkal, Paice pedig – Blackmore nyekegő gitárja és Glover két basszushangja által kísérve – egy kisebb dobszólót is előad benne. Egyeseknek ez annyira bejött, hogy a 2003-as amerikai űrsikló program legénységének rendszeresen ez a dal volt az ébresztője. Stílusos…
A lemezborítót teljes egészében kitölti egy fényes fémlap, amelyre rányomták az album címét, és ezen, mint egy kissé görbe és homályos tükörben látjuk a csapat tagjainak portréját.
Az anyag megjelenését egy amerikai turné követte volna, ezt azonban Blackmore betegsége miatt elhalasztották. Néhány nyári, angliai koncert után a Felkelő Nap Országa felé vették az irányt. Itt rögzítették a csupán hét számot tartalmazó, ám több mint 76 perces Made in Japan koncertlemezt, amin négy Machine Head-es nóta kapott helyet. A Highway Start itt alig játsszák hosszabban az eredeti változatnál, a Smoke on the Waterre viszont két, a Lazy-re pedig több mint három perccel több időt áldoznak, mint a stúdióban. De ez mind semmi a Space Truckin’ csaknem húszperces improvizációs orgiájához képest (a Machine Head-en ez a szám mindössze négy és fél percen át fut).
A csapat következő stúdióalbuma, a ’73-as Who Do We Think We Are jóval kisebb visszhangot vert, mint elődei. A tagok között egyre erősebbek lettek a személyi és zenei ellentétek, ami oda vezetett, hogy még ugyanebben az évben Gillan és Glover távozott a zenekarból. Kezdődött egy újabb – rövid – fejezet, ami ’76-ig tartott, amikortól a banda nyolc évre jégre tette magát…
Leave a Reply