Darkthrone: A Blaze in the Northern Sky (1992)

Bizony, már harminc éves az Unholy Trinity első tagja, a megkerülhetetlen A Blaze in the Northern Sky. Annyira meglepetésként jelent meg, hogy aktuális kiadójuk, a Peaceville ki sem akarta adni, és már-már úgy tűnt, hogy az akkor még nem néhai Euronymous fogja meglépni ezt az akadályt, de végül csak átvállalták ezt a terhet. Nem csodálkozom rajta, a Soulside Journey (Dávid Laci írása itt) után én is néztem volna egy nagyot a csóka helyében. Ma már nem. A Peaceville cuccainak a fele például mostanra már black cucc, ráadásul az egyik zászlóshajójuk pont a Darkthrone, ám tény, igencsak szembe mentek az akkori irányzatokkal.

(Ha valaki esetleg hasonlóan rajongója az albumnak, vagy a bandának, tudom ajánlani a lentebbi angol nyelvű interjút 2003-ból.)

Minket és a szcénát szerencsére annyira nem viselt meg a váltás, a zenekart annál jobban. Fenriz kerek perec kijelentette, úgy szar, ahogy van a bemutatkozó lemezük, ami egyébként egy szimpla divat-death metal album. Ezt elég nehezen viselte Dag Nielsen, a basszeros, úgyhogy le is lépett. Így született meg a Fenriz–Zephyrous–Nocturno Culto trió (a Transilvanian Hungerre pedig a ma is fennálló duóvá váltak), hogy valami nagyot alkossanak a világnak azon a havas vidékein.

Mert bizony, ’92-ben hallgatva a cuccot, kib. nagyot ütött (pontosabban ’94-ben hallgatva, ha magamat veszem), a maga módján a lázadás lázadása volt, és ez nem is hangzik furán, és egyben érthető Nagell kijelentése is. A ’80-as évek vége, ’90-es évek eleje tagadhatatlanul a „dít-metal” fénykora, mondhatni, aki nem azt nyomta, nem is volt ömbör. Ezért ők inkább nagyobb fokozatra kapcsoltak, és pár dolgot változtattak. Keine hörgés, kevesebb kásás dob, kevesebb szóló (kevesebb „nyivákoló” szóló), pörgősebb tempó, a brutalitást pedig felváltotta a sötét kegyetlenség. Erős váltás volt, tagadhatatlan, én mégsem érzem annyira radikálisnak, ám elismerem, a javulás igenis jelentős volt (no, én sem megyek többet death-buliba 🙂 ).

Megjelentével hatalmas sikert is arattak, és az ifjú titánok ezreinek adtak egy löketet, hogyan fejezhetnék ki ellenvetésüket, másként gondolkodásukat, az akkorra már Skandinávia-szerte elhatalmasodott, beteges keresztényimádat, és az ahhoz kapcsolódó álszent világfelfogás ellen. Abban az időszakban, akinek nem volt ehhez az albumhoz kapcsolódó pólója, nem is számított igazi lázadónak. Ugyan nem teljesen egyedül (volt ott azért még egy Immortal, Marduk, Burzum, hogy csak a legnagyobbakat említsem), de jelentős részt vállalva bizony egy komplett mozgalmat, generációt indítottak el, és szakítottak ki a ’70-es ’80-as évek beragadt társadalmi, szociális világnézeteiből, hogy valami újat, mást alkossanak. No igen, a téma ezen része már történelem, ezért mi inkább maradjunk az albumnál és pörgessük le újra!

Ugyanis ma meghallgatva ugyanúgy megállja a helyét. A minap belehallgatva egy kicsit már fura volt a mély, kissé kásásabb hangzás, a néhol tompa ütemek, de sec perc alatt beszippantott; nagy kedvencem, az In the Shadow of the Horns szövegét már simán kórusban hörögtem Nocturnóval, amint meghallottam a gonosz, sátáni röhögéssel nyitó nótát, és örömmel konstatáltam, milyen faxa ez a cucc! Nem az első az elsők között, mégis lerakta a stílus alapjait, és minden benne van, ami még ma sem hiányozhat egy hasonló műből. Sötét és hideg, nyers, és mégis változatos. A szólók már a black metalos időket idézik, semmi cincogás, sem sikongatás. Súlyos, elborult riffek, földöntúli ének. Szinte érzed, ahogy a fagy a csontodig hatol, mialatt démonok ezrei járják át kegyelmet nem ismerő lelkedet. Na, pont az ilyen albumok miatt lettem a stílus megingathatatlan követője. És hogy váltásukat megkoronázzák, végképp elszakadjanak a múltjuktól, még a szövegvilágon is változtattak. A profán sátánizmus helyébe a nemzetibb jelleget kölcsönző északi világ dicsérete, okkult, misztikus témák felé való nyitás lépett (bár ettől még jó néhányuk szövege nem lett kevésbe sátánibb; intelligensebb megközelítésben vágták hozzánk, hogy utálunk mindenkit), hogy még sötétebbnek és még gonoszabbnak, már-már felsőrendűbbnek tűnjenek. Mindezen elemek, amilyen spontán lettek összeeszkábálva, annyira érződnek tudatos, szinte evolúciós fejlődési fokozatnak, mert az új világhoz új zene kell.

Ezért ezen album eredetiségéhez kétség sem férhet, még akkor sem, ha néhol a Celtic Frost, a Venom, vagy a Bathory is fel-felvillan, vagy ha néhol korai progos hangzást érzel. Akkor, ott ez egy nagyon nehezen megfogható, de nagyon gyorsan megszerethető cucc volt. Még most is, ha hallod, tudod, hogy ez bizony Darkthrone. Így lett egy typic death brigádból a black metal egyik legnagyobbja.

Hogy is mondta Nocturno Culto?

We are a blaze in the northern sky
The next thousand years are ours

Milyen igaza volt…

About Reaper 29 Articles
Fiatalon próbálkozott zenéléssel, de rájött, hogy mindenki jobban jár, ha csak hallgatja azt. Lelkes gyűjtő és hobbikertész, amúgy programozó.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*