Danzig: 4p (1994)

Nekikezdtem szubjektív Danzig-albumrangsorom elkészítésének, ám ahogy hallgattam a lemezeket, rádöbbentem, hogy mindössze háromról tudok a kritikátlan lelkesedés hangján írni, a többi furcsa módon idegen számomra. Pedig szeretem Glenn orgánumát, azt a hangzást és stílust, amit több mint három évtizede képvisel, de tízből hat stúdiólemeze (a két feldolgozásalbumot, a Skeletonst és a Danzig Sings Elvist nem számolom ide) e cikk megírását megelőzően olyan volt számomra, mintha addig kábé egyszer hallgattam volna (a debütöt pedig kétszer) – holott nem így van. Talán ezeken nem alkotott olyan maradandót, mint korai művein, vagy nem hagytam magamnak elég időt az ezekben való elmélyülésre.

Úgyhogy az eredeti terv ugrott, és inkább a Danzig-szentháromság harmadik darabjáról írok (a Lucifuge-ról itt, a How the Gods Kill-ről pedig itt emlékeztem meg), arról az anyagról, amelynek ugyanúgy ott a helye a műfaj nagykönyvében, mint a fent említett ’90-es és ’92-es alkotásoknak. Tudom, a csapat bemutatkozó albuma is alapmű, sokak kedvence, nekem viszont két-három dalát leszámítva nem tartozik a favoritjaim közé. Aminek talán az is lehet az oka, hogy a Lucifuge-dzsal ismertem és szerettem meg a bandát; érdekes módon azonban – bár a negyedik lemez nagyon is tetszett – a kapcsolatunkban utána valamiért törés következett be, jó időre leszakadtam róluk, és csak utólag szereztem be a hatodik-kilencedik nagylemezt, az ötödik Blackacidevil pedig számomra érthetetlen módon még ezután is kimaradt az életemből, és csupán az utóbbi hetekben ismerkedtem meg vele.

Az első négy album – mind stílus, mind hangzás tekintetében – egy nagyon markáns korszakot jelöl ki a zenekar történetében, plusz ezt a négy alkotást jegyzi a Danzig klasszikus felállása: az énekes frontember mellett Eerie Von bőgős, John Christ gitáros és Chuck Biscuits dobos. A zenekar a negyedik lemezén kezdett elmenni az ipari sound irányába (amely törekvés aztán a már a teljesen megváltozott összetételű csapat következő korongján, a Blackacidevil-en csúcsosodott ki), és különböző, nem tipikusan metalos hangszerekkel – harmóniummal, szélcsengővel – színesítette megszólalását. Christ sztereó visszhangokkal és pitch-shifter (hangmagasságot eltoló) pedálokkal dolgozott, Biscuits dobsoundját pedig lazábbra, szellősebbre, zajosabbra vették.

Az anyag sötétebb, gonoszabb, baljósabb és jóval melankolikusabb is, mint elődei, azoknál kevésbé lendületes alkotás. Persze itt is hallunk gyorsabb nótákat, vagy legalábbis témákat (Brand New God, Bringer of Death), de a Brand New…-ban például nem a száguldás, hanem a középtáji váltás/belassulás, az azt felvezető, nyújtott riff tetszik a legjobban. Egy pillanatnyi szünet nélkül, ebből a dalból nő ki a Little Whip, amelyben a szelíd kezdésnek a torzítatlan gitártól van némi vadnyugati hangulata, aztán ez a nóta is fájdalmas/szadisztikus keménységre vált.

Mivel a Danziget (is) sokan vádolták azzal, hogy dalaik rejtett sátánista üzeneteket tartalmaznak, Glennék úgy döntöttek, eljátsszák a rájuk osztott szerepet. Eerie Von ötlete volt, hogy egyik dalukat visszafelé játszva tegyék fel az albumra. Első lépésben valamennyi szám szólóját és dobrészeit így illesztették rá a nótákra, majd a Let It Be Captured-öt teljes egészében megfordították, amiből egy új nóta született, a Cantspeak (miközben az eredeti változat is lemezre került) – és ez lett végül az anyag legnagyobb slágere. Ilyen füllel hallgatva tényleg érződik rajta némi disszonancia, eddig csak furcsán izgalmasnak tartottam benne az elhaló gitárhangokat. Alapvetően lágy nóta, mégis itt hallunk először indusztriálisan csikorgó, torzított riffeket.

Továbbra is maradva a líránál, a Going Down to Die már Glenn egyik legnagyobb példaképe, Elvis Presley világát idézi, természetesen a metal hangján megszólaltatva. Zsigereinket kellemesen melengethetik Eerie Von duruzsoló basszushangjai, és a frontember is rendesen kiereszti a hangját. Majd jön kedvenc Danzig-nótám, az Until You Call on the Dark, egy minden ízében tökéletes alkotás. Zseniális, ahogy altat a verzével, hogy aztán jöjjön a refrént kísérő zseniális riff Christ-tól. A második verze alatt betorzul a hangzás – mintha elromlott volna a „magnó”: furcsa, de idővel ezt is az előadás természetes velejárójának tekintem.

John Christ, Chuck Biscuits, Glenn Danzig és Eerie Von

A Dominion-ben a gitárszólóra hívnám fel a figyelmet: Christ talán a lemez egyetlen másik számában sem kap ilyen tágas teret az önkifejezésre. Ez a dal zárja a vinyl- és kazettaformátum első oldalát. Mondanám, hogy a második felvonás egy árnyalatnyival halványabb, de itt is bőven találunk emlékezetes mozzanatokat. A Bringer of Death-ben mintha szitár szólna, Glenn nyers ordítását pedig rövid zongorahangok ellenpontozzák. Érdekes, hogy míg az A oldalt nyitó Brand New God-ban két gyors rész fog közre egy középtempós tételt, itt fordítva történik.

Az anyag legfurcsább darabja kétségkívül a Sadistikal, ami egy Danzig narrációjával kísért hangjáték. Végig gépiesen monoton darab: öblös, lebegő énekhang, törzsi jellegű dobok, ostorcsapások, a végén pedig egy szörnyeteg bugyborékoló dörmögése kelt nyugtalanító érzést a hallgatóban.

A Son of the Morning Star eleje és vége erős jazz-es hatásokat mutat, a Faith No More nyugisabb, akusztikus pillanatai jutnak eszembe róla. Nagyon bírom a lüktető I Don’t Mind the Pain kérlelhetetlenségét, ahogy megállíthatatlanul gördül előre, hol lágyabban, hol bedurvulva. Különösen jó benne a kissé alteres dobpörgetés, ami először csak mutatóba jelenik meg, a végén viszont gyakorlatilag ennek ismételgetésével ér véget a dal.

Különös hangulatot áraszt a Stalker Song, benne Eerie Von vészjóslóan lopakodó basszusával: kissé tapogatózóan indul, aztán ez is felveszi a hipnotikus tempójú utazósebességet. A Let It Be Captured pedig az album lírai nótája, finoman pengő gitárral, diszkrét zongorával, merengő dobbal, a háttérben az űr kietlenségével, hideg magányával. Itt nincs tempó vagy témaváltás, csupán Glenn hangja erősödik fel idővel, aki a kísérő vokált is magára vállalja.

A CD változaton ezután 53 néma track következik, amelyek mindegyike négy-négy másodperces, hogy aztán hatvanhatodikként, hidden trackként jöhessen a háromperces Invocation (ezzel megy egy óra fölé a játékidő). A dal azt meséli el, ahogy egy démon magáévá tesz valakit. Állítólag egy olyan fekete mise rituáléja inspirálta, amelyet Danzig a New York-i Magickal Childe okkult kereskedelmi központban hallott. Végig monoton kántálást hallunk benne, egy kicsit olyan, mint egy gregorián ének, amelynek elején az zenét visszafelé játsszák.

Many are the demon’s face
And many are the forms he takes
Beware that you don’t pleasure one
The demon comes to anyone

Glenn nem akart címet adni az albumnak, úgy érezte, egy logó vagy bármilyen szöveg agyonütné a borítógrafikát; azt szerette volna, ha utóbbi önmagában is megállná a helyét. Az American Recordings képviselőinek azonban nem tetszett a cím nélküli album ötlete, attól féltek, ez nem tenne jót az eladásoknak. Végül a lemez celofánborítására került rá a “Danzig 4p” matrica. A négyes és a mellette látható p betű egy, az Egyesült Államokban egykor létezett sátánista kultuszra, a Four P mozgalomra utal. Utóbbi a hírhedt Process Church of the Final Judgment ága. A Négy P mozgalom állítólag 1967-ben indult, és számos rituális gyilkossággal hozható kapcsolatba, beleértve a Manson család kaliforniai rémtetteit. A logójuk eredetileg egy horogkeresztszerű forma volt, amely négy egymásba kapcsolódó p-ből állt. Hogy a lemezcím ebben a formában kinek az ötlete volt, nem tudni, ugyanis a banda tagjai egyszerűen Danzig 4-ként emlegették az albumot.

A borító is Glenn munkája. A rajta látható szimbólumok úgynevezett vehmic rúnák, amelyek egy, a középkori Germániában működő titkos bírói csoport, a Vehmgericht ábécéjét alkották. E betűket összeolvasva a Danzig nevet kapjuk.

A 4p egy letisztult, érett alkotás, amely kellően változatos ahhoz, hogy egy percre se érezzük unalmasnak a bő egyórás játékidőt. Kár, hogy nem maradt együtt ez a társaság: kerülhetett volna még ki a kezük alól egy-két ilyen ütős, emlékezetes anyag. A csapat és kiadója, az American Recordings (személy szerint Rick Rubin) között azonban pénzügyi nézeteltérések támadtak: a főnök állítólag elmaradt bizonyos jogdíjak kifizetésével, ami a felek közötti szakításhoz vezetett, plusz a csapategységet is aláásta. Elsőként Chuck Biscuits távozott a fedélzetről, aki a lemez megjelenésekor már nem volt a banda tagja. Érdekesség, hogy a Cantspeak és az I Don’t Mind the Pain klipjében már nem ő, hanem a helyére beülő Joey Castillo szerepel. Christ és Eerie Von pedig – bár legszívesebben ők is búcsút intettek volna a közös projektnek – úgy döntöttek, hogy a turnéra még maradnak, és csak egy évvel később dobbantottak. Egy korszak ezzel véget ért.

 

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

3 Comments

  1. Zseniális album. Nekem is ez a véleményem, hogy ez volt az utsó igazán jó Danzig album. Nem az indusztriállal van a bajom, hanem azzal, hogy azokra már nem tudtak jó számokat írni.
    Viszont amit a Misfitsben meg az első 4 szólólemezén letett az asztalra, azokkal legendává vált.

    • Egyetértek, hogy ez egy zseniális album, de furcsa mód, nekem az 5. is nagyon tetszik. Szerintem meg pont remek dalok vannak azon is. Amúgy kíváncsi lennék, hogy szólalnának meg “hagyományos” módon. Lehet, neked is megváltozna a véleményed.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*