Időnként tematikusan keresek rá lemezekre a neten („a 21. század legjobb thrash albumai”, „az elmúlt 25 év leginkább alulértékelt alkotásai” stb.), remélve, hogy általam eddig nem ismert kincsekre bukkanok. Így futottam bele az amerikai Ballistic egyetlen, a zenekar nevét viselő anyagába is. Nem kizárt, hogy megjelenését követően a hazai Metal Hammer is írt róla, a neten azonban nem találtam vele kapcsolatban magyar nyelvű anyagot, így olvasóink közül talán lesznek olyanok, akik számára az újdonság erejével hat majd, és hozzám hasonlóan kellemes meglepetést okoz e bő háromnegyed órás alkotás.
A történet főszereplője Tom Gattis énekes-gitáros, aki 1978-ban, mindössze 14 évesen, cimborájával, egy bizonyos Marty Friedman-nel alapította meg első zenekarát, a Deuce-t. A csapat nevét 1985-ben Tension-re változtatták, ám ez a power/speed/thrash formáció akkor mindössze három évig létezett. Gattis 1993-ban csatlakozott az ugyancsak Phoenix-i illetőségű Wardoghoz, akikkel heavy/power metalt játszott, 2000 januárjában azonban kilépett, ami egyben a banda megszűnéséhez is vezetett.
A frontember több interjúban is elmondta, a Tensiont azért számolta fel, mert társai messze nem voltak olyan elkötelezettek a közös ügy iránt, mint ő (Friedman már ’80-ban távozott a csapatból), a Wardog muzsikusai pedig szimplán rocksztárok akartak lenni, akik a pózolást a próbák és a valós teljesítmény elé helyezték.
Ilyen előzmények után jött létre 2000-ben az akkor még Afterburn-re keresztelt új zenekar, amelynek neve a következő esztendőben lett Ballistic. Gattis újsághirdetés útján talált rá a csapat majdani dobosára, Michael Scottra (ex-Krankenstein, ex-Vyper); a basszusgitáros az a Tim O’Connor lett, akivel a frontember már a Tension-ben is együtt játszott; a bolgár származású szólógitárossal, Petio Petevvel pedig a banda producere hozta össze. Ez a felállás rögzítette 2001-ben a háromszámos Gone Ballistic demót, majd – miközben a Metal Blade egy kizárólag az európai piacra és négy albumra szóló szerződést kötött velük, – Scott anyagi nézeteltérések miatt faképnél hagyta társait.
Ott álltak „a siker” (a stúdió) kapujában, lemezszerződéssel a kezükben, dobos nélkül. Gattis kereste, de jó ideig nem találta a megfelelő embert. Végül ismét a producer, John Herrera mentette meg a helyzetet, aki bemutatta neki a Jag Panzer ütősét, Rikard Stjernquistet, aki végül feljátszotta a Ballistic dobtémáit.
Az anyagot az arizonai Phoenixben rögzítették, az utómunkálatokra azonban – a jó nevű Achim Köhler értő közreműködésével – már Németországban került sor. A lemez amerikai promócióját végül a New York-i AR Records vállalta magára, így az album – mindössze két hét csúszással – a tengerentúlon is megjelenhetett.
A Ballistic-on jófajta amerikai, időnként thrash-be hajló speed/power metalt hallunk, ám dejá vu érzésünk mindenekelőtt a frontember hangja hallatán lehet, ami bizony időnként a megtévesztésig hasonlít az Overkill Blitz-ének orgánumára és énekstílusára, ami ez esetben – azt gondolom – inkább hátrány, zavaró tényező, mint előny, ugyanis Gattisék nyilván nem a New York-i banda kópiájaként szerettek volna létezni. (Sajnos így is többször van olyan bevillanásom, hogy Blitzet hallom egy új banda élén.) Az énekes hangszínében „szerencsére” némi James Riverás tónust is felfedezni vélek, vagyis ahhoz képest, hogy gitáros (is), erőteljesen és tisztán énekel.
Óriási nóták sorakoznak az albumon, amelyek egyrészt karakteresek, másrészt pedig egyszerre dallamosak és dinamikusak, az ellágyulásnak szinte egy pillanatra sem engednek teret. Sűrűn követik egymást a témaváltások, és külön felhívnám a figyelmet Petev virtuóz gitárjátékára, ami alá persze Stjernquist is rendesen odapakolja a maga sokszor kétlábdobos tempóit.
A The Dissection/Into the Sever Chamber című dalban Dave Brockie, a GWAR 2014-ben, heroin-túladagolásban elhunyt énekese vendégszerepel. Az anyag csúcspontja azonban számomra nem ez, hanem a Call Me Evil–Silent Killer kettőse, mindegyik dalban ordas nagy – már-már US power metal-idegen, inkább a hasonló európai csapatokra jellemző – melódiákkal. Előbbi szerzeménynek a refrénjét kénytelen az ember együtt énekelni a csapat hangemberével:
And they (they) they call me evil
And they (they) they know I’m right
…
They call me / When they call me evil
Utóbbi nóta latin ritmusú középrészében pedig végre a basszus is előtérbe kerül, és csak ebbe az egy számba annyi témát pakoltak, hogy a nyaktörő tempók közepette csak kapkodjuk a fejünket. A Gone Ballisticban ismét csak Tim O’Connor pörgő basszusfutamaira kapom fel a fejem, a záró Bloodbath! pedig egy csaknem ötperces szonikus mészárlás – természetesen a műfaj keretein belül. 🙂
Nemcsak a lemez megjelenését, hanem a csapat további karrierjét is számos akadály nehezítette, és utóbbiak együttesen sajnos végzetesnek bizonyultak. O’Connornak mind a két kezét meg kellett operálni, és a felépülése három évet vett igénybe. Márpedig Gattis kizárólag vele tudta elképzelni a folytatást. Aztán, a frontembernek már a Ballistic album felvételei idején is olyan erős fejgörcsei voltak, hogy éneklés közben több alkalommal is rosszul lett a stúdióban. Mindennek folyománya 2004 októberében egy kisebb stroke lett, mire Gattis úgy döntött, hogy másra bízza az énekesi teendőket.
Nem kisebb személyiséget sikerült rábírnia a csatlakozásra, mint Harry „The Tyrant” Conklint, ám hamar kiderült, hogy a Jag Panzer frontembere nem énekel olyan tisztán, amit Gattis ehhez a zenéhez elképzelt. Egy közös buli után, még ugyanabban az évben (2004-ben) elváltak útjaik, a mikrofon mögé pedig Tony Taylor (Twisted Tower Dire, Isen Torr, Custard stb.) került, aki 2006-ig maradt velük. Az ő távozása után nagyjából meg is halt a történet. Gattis, O’Connor és Petev 2011-ben újraélesztette a Tensiont – nem mintha az a csapat nagyon termékeny lenne: új kiadvánnyal azóta nem jelentkeztek, és a csapat honlapján a legfrissebb hír is 2012-es… A Ballistic működését felfüggesztették, de mivel a csapat több mint egy évtizede nem adott életjelet magáról, vegyük úgy, hogy nem létezik. Kár értük, mert bemutatkozó nagylemezük egy bravúros anyag lett, aki nem ismerné, viszont kedveli a dallamos, ugyanakkor gyors és kemény amerikai power metalt, mindenképpen tegyen vele egy próbát.
„Ez volt az a lemez, amit egész életemben meg szerettem volna csinálni, és – elnézést a Tension rajongóitól, de – az egyetlen olyan általam készített album, amit szeretek” – mondta az anyagról a főnök, Tom Gattis.
Leave a Reply