AC/DC, Scorpions

Nem ismerem a teljes AC/DC- és Scorpions-életművet, de amit igen, az alapján gyanítom: az alábbi két album az említett zenekarok halványabb korszakában született, az egyszeri metalfejeket nem ezek a lemezek tették Angus Youngék, illetve Klaus Meinéék megveszekedett híveivé. Engem sem.

AC/DC: Fly on the Wall (1985)

Amikor jobban megismerkedtem az AC/DC muzsikájával, éppen ez volt az ausztrál csapat aktuális albuma. 1985 őszén, a német Metal Hammer egyik számának mellékleteként jelent meg az a kétszámos flexi disc, hajlékony kislemez, amelyen – a Fly on the Wallt népszerűsítendő – a Shake Your Foundations és a Danger szűk kétperces részlete kapott helyet. Előbbi nóta volt az album slágere, úgy emlékszem, elég sokat ment akkoriban a rádióban. A Danger viszont egy döcögős, még AC/DC-s mércével mérve is elég unalmas tételnek tűnt.

Aztán jött Komjáthy György, és valamelyik műsorában leadta a lemez szűk félóráját. Nekem ugye már megvolt az említett két nóta, így a maradékot, mindössze három vagy négy dalt vettem fel. A mai napig a fülemben cseng Gyuri bácsi hangja, ahogy magyarul sorolja a számcímeket: „Légy a falon, Rázd meg alapjaidat, Első vér, Veszély” stb. Történelmileg a lemez talán egyetlen különlegessége, hogy itt mutatkozott be a csapat közönségének Simon Wright, aki a következő két AC/DC album (Who Made Who, Blow Up Your Video) készítése alkalmával ült még a dobcucc mögött.

Az együttes életművének megítélése kapcsán nyilván két véglet létezik: az egyik szerint minden zseniális, amit Youngék alkottak, az ellentábor viszont úgy gondolja, az AC/DC diszkográfiája unalmas, egy kaptafára készülő dalok gyűjteménye. Ha úgy vagy vele, mint én, hogy a banda egy jelentős (értsd: hosszabb) korszaka kimaradt az életedből, egy kevésbé vagy egyáltalán nem ismert lemez hallgatása közben könnyen érezheted úgy, hogy egy végtelenített playlist tíz számát hallgatod. Lehetne bármelyik másik korong is, a lényeg: AC/DC muzsika, ami ezer kilométer távolságból is azonnal felismerhető.

Bár a Fly on the Wall nem tartozik az együttes kiemelkedő alkotásai közé, mégsem mondhatom azt, hogy közömbös lenne számomra: a dalok fele régi jó ismerősöm, de többszöri hallgatás után a Sink the Pink is bejött. Brian Johnsonék igyekeztek egy AC/DC-s mércével mérve változatos anyagot összerakni, és ha felül tudunk emelkedni a sztereotípia egószaggató sövényén, a dalokban számos különböző tempóval, ritmizálással, gitáreffekttel találkozhatunk.

Ezzel együtt úgy vagyok vele, hogy azokért a számokért, amiket már a ’80-as évek közepén is hallottam (még a Dangerre is), gondolkodás nélkül adom a piros pontot, az utolsó ilyen nótát, a Stand Up-ot követő három dal (Hell or High Water, Back in Business, Send for the Man) azonban számomra már „sok a jóból”, teljesen hidegen hagy.

A lemezborító láttán (most, e cikk írásakor) támadt egy furcsa asszociációm: itt és a Megadeth Risk albuma újrakiadásainak borítóján is a kép bal felső negyedében egy szem kukucskál egy lyukon át, és néz egy, a borító jobb alsó negyedében látható, kis állatot…

A Fly on the Wall-lal nagyjából egy időben szerencsére a csapat régi albumai is megtaláltak, így a csapatot – ha valamennyire kívülállóként is, de – már akkoriban is sikerült rocktörténeti jelentőségéhez mérten kezelnem. A zenekar 1985-ös albuma nem vált rögtön a kedvencemmé (ugye nem is ismertem a maga teljességében), ma viszont már – a nosztalgia kényelmes fotelébe kucorodva – szívesen hallgatom.

Scorpions: Eye II Eye (1999)

A német csapat 1985-86 táján még első számú kedvenceim közé tartozott, köszönhetően első kilenc nagylemezüknek, ám ezt követően a durvább zenék felé fordultam, és a World Wide Live koncertalbumot követően egy csapásra hátat fordítottam nekik. Pályafutásukat onnantól tisztes távolságból követtem, az Eye II Eye így, mondhatni, véletlenül talált meg: egyik kolléganőm kapta meg promóciós céllal a kiadótól, én pedig megkértem, ha már ott van nála, nekem is vegye át kazettára.

Hallgattam az anyagot, egyrészt tetszett, mivel a zenekar régi kedvencem volt, és a dalok nosztalgikus érzéseket keltettek bennem, másrészt nagyon kilógtak abból a képből, amit Scorpions név alatt megismertem. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, az Eye II Eye-on popzenét hallunk, a csapat nyilván meg akart felelni a mainstream kívánalmainak, minél szélesebb körű népszerűségre kívánt szert tenni, amivel jórészt hátat fordított addigi életművének. (Úgy sejtem, ez a folyamat már a Savage Amusement–Crazy World albumok időszakában megkezdődött.) Utánanéztem: a csapat nagylemezeit rangsoroló oldalak többsége az Eye II Eye-t a(z egyik) leggyengébb Scorps anyagnak tartja…

Érdekes, hogy bár a cikkben szereplő két album teljesen véletlenül került egymás mellé, egyezés, hogy itt is dobos-avatásra került sor, hiszen James Kottaknak (Montrose, Kingdom Come, Warrant stb.) az Eye II Eye volt az első közös munkája Rudi Schenkerékkel, ám Simon Wright-tal ellentétben ő aztán elég sokáig, bő másfél évtizeden át maradt a német banda kötelékében. A Scorps basszusgitárosa ebben az időben egy számomra ismeretlen arc, Ralph Rieckermann volt, aki Francis Buchholz után és Pawel Mąciwoda előtt, bő egy évtizeden át, összesen öt hivatalos kiadványon pengette a vastag húrokat a csapat soraiban.

Popos hangzás, táncos ritmusok, polírozott, túlnyomórészt lefojtott gitársound, bársonyosan duruzsoló vokálok: tudom, abszurd, amit mondok, de nálam ez a lemez az ugyanabban az esztendőben megjelent és hozzám hasonló úton-módon eljutó Roxette albummal, a zeneileg nagyon hasonló irányvonalon mozgó Have a Nice Day-jel került egy polcra. Hallgasd csak meg például a To Be No. 1 verzerészei alatti vokált… Biztos, hogy nem ezzel a dallal vagy a Mysterious-zel csinálnék kedvet valakinek a Scorpions-hoz… Utóbbi nótában olyan szintihangok vannak, amelyek a ’80-as évek legelső „videójátékait” (emlékeztek még?, tévétenisz) idézik. 🙂

Az anyagot alapvetően a lírai hangulat uralja (Obsession, 10 Light Years Away, Eye to Eye, What U Give U Get Back, Skywriter, A Moment in a Million Years), keményebb húrokat csupán az olyan számokban pengetnek, mint a Mind Like a Tree, a Yellow Butterfly, a Priscilla és az Aleyah – amelyek persze se nem gyors, se nem végig durva nóták.

Nem tudom, mennyire volt jellemző rájuk korábban, de Meinéék ez alkalommal számos külső dalszerzőt alkalmaztak, ami számomra ismét azt jelzi, hogy nagyon meg akartak hódítani egy, az eddigitől eltérő vagy szélesebb közönséget. Jó pár vendégművész is tiszteletét tette a korongon, közülük kettő nevét emelném ki: Mick Jones, a Foreigner frontembere a 10 Light Years Away-ben játszik akusztikus gitáron, a Mind Like a Tree-ben pedig a csapat korábbi dobosa, Herman Rarebell vokálozik.

Az album mostani meghallgatása előtt mindössze a Du bist so schmutzig refrénje, dallama ugrott be, holott annak idején az Aleyah is nagy kedvencem volt, az anyag pedig tényleg jó ismerősöm: mind a 14 dala remek darab – a metalhoz viszont nem sok közük van. 🙂 Az ezredfordulón nagyon távol állt tőlem zeneileg, ma viszont már ezt a lemezt szívesen hallgatom.

A moment that I won’t forget
Until the day I die
A moment in a million years
Called life

About Coly 1179 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*