Absu: The Sun of Tiphareth (1995) és The Third Storm of Cythrául (1997)

Ha egyszer választani kell, hogy milyen zenéket vihetnék magammal, amerre akkor mennem kell, a The Sun of Tiphareth egyértelműen köztük lesz (meg úgy en bloc a banda cuccai). Ugyan az előző Barathrum: V.I.T.R.I.O.L.-t sem tartom rossznak, igazán letaglózó hatást mégiscsak ez az album gyakorolt rám. Ez volt az első cucc, amin ilyen faxentos keverékét hallottam a sötét metal és a thrash házasságának. Ráadásul akkoriban mélyedtem bele igazán az okkult, sötét tudományokba, plusz szippantott be a Tigris és az Eufrátesz vidékének véres és kegyetlen világa (az általam befejezetlen történelem-földrajz szakon is valami ókori-középkori speccet vettem volna fel), így amikor egy cimborám a kezembe nyomta, hogy nesze, mezopotámiai black metal, oda voltam meg vissza, miután meghallgattam, duplán is. Olyan erővel döngölt a földbe az a tiszta gonoszság, ami az egész albumból árad, hogy azt nehéz leírni, csak érezni lehet.

Természetesen az albumot nem írhatom le csak úgy, hogy gonosz, az túl snassz lenne, azonban ha hozzácsapom még, hogy a death-es bemutatkozó album után egy komplett világot teremtettek nekünk, komplett, egyedi zenével, az már a társadalom felé is szebben hangzik. 🙂 Ugyan az összefüggő történet ellenére nem koncept lemez, meglepően igényesen felépített anyag, tengernyi utalással a sumér és kelta eredettörténetekre, és ehhez remekül passzoló zenével. Nagyon minimál szinti, itt-ott egy apró akusztikus dallam, amit jól megsóztak thrash-cseppekkel. Kábé ennyi. Ehhez képest piszok jól működik az egész: ha valaki újonnan berakja (és ezt erősen ajánlom), meglepően modernnek érzi az egészet, ráadásul Proscriptor hangja annyira egyedi és más volt akkor és most is, hogy az még inkább a rarities kategóriába helyezi az anyagot.

Így nem véletlen, hogy alig vártam az új cucc megjelenését, ám nem tagadom, meghallgatva a The Third Storm of Cythrául-t, repült is a sarokba. Irtó nagy csalódás volt, és jó két év kellett hozzá, hogy újra elővegyem, és hoppá! Hirtelen bazira elkezdett tetszeni. Végre ráéreztem az egészre, amit máshogy nem is lehetne jellemezni, mint hogy a NAGYBETŰS BLACK&THRASH. És igen, nehezen hangolódtam rá az egészre, az az anti-black jellemeken átívelő érzetére. Pedig ugyanúgy black metal ez, mint a régről megszokott cuccok, de az egész album hangszerelése, jellege más lett. Sumérok: kuka. Epikusság: kuka. Komor hangulat: kuka. Kelták: igen. Technikásság: igen. f**kin rock&roll: igen.

Így elsőre valóban rémisztő, náluk azonban mégis működik. Az egész egy nagy száguldás, egy kibaszott zúzda, amit remekül szakítanak meg a már jól bejáratott akusztikus elemek és kelta flash-ek. De a hagyományoktól sem szakadtak el, hiszen mint fentebb is írtam, a sötét metal tipikus elemei is megmaradtak, csak az arányok lettek egy kicsit mások, körülbelül úgy, mint amikor Lemmy váltott a whisky-kóláról a vodka-narancsra, mondván, abban kevesebb a cukor, tehát egészséges.

Lezárván megemlékezésemet, aki ismeri, úgyis hallgatja, aki pedig nem, annak erősen ajánlott e zene felfedezése. Nem fogja megbánni.

A szerző: Reaper 31 Articles
Fiatalon próbálkozott zenéléssel, de rájött, hogy mindenki jobban jár, ha csak hallgatja azt. Lelkes gyűjtő és hobbikertész, amúgy programozó.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*