Wiegedood: There’s Always Blood at the End of the Road (2022)

Új év, új zenék. Régi stílus. Bizony, már egy hónap eltelt az évből (kimondani is szörnyű), de még nem nagyon szaladtam bele olyan eget rengető zenébe, hogy azt mondjam: na, ez az! Nem mintha nem jelent volna már meg egy tonnányi cucc, csak hát igen, tonnányi jelent meg. Ezekből kicsipegetni a jót, na, az a kihívás. Miután belehallgattam vagy ötvenbe, majd azzal a lendülettel az agyam hippocampusából a homloklebenybe történő továbbjutását még azon ponton próbáltam megállítani, hogy komolyabb károkat okozna az alkohol által amúgy is megcsappant memóriafoszlányaimban, legnagyobb meglepetésemre bedobta a Wiegedood nevét és a csapat új albumát. Néztem is egy nagyot, hogy whatthef*ck? Ők azért már nem az a no name kategória, úgyhogy illett volna valami nagyobb felvezetést keríteni hozzá, no de mindegy. A lényeg, hogy itt van.

Nos, előre elárulom: ez sem az a zene, ami tömegeket fog vonzani. Nem a minőség, hanem az emészthetőség miatt. A lassacskán tíz éve munkálkodó belga csapatnak ez már a negyedik albuma, az előzőek egy összefüggő trilógiát alkotnak (De Doden Hebben Het Goed I.-II.-III.), és ugyan volt bennük pár zavaró momentum, összességében nagyon kellemes órákat okoztak, ezért izgatottan vártam, mi újat akarnak mutatni minékünk, földi halandóknak.Semmit, de azt nagyon jól. Hogy ez miképpen lehetséges, azt már az első szám megmutatja nekünk. Apró intró, majd egy hihetetlenül minimalista, jó mélyre hangolt gitár pár nyomasztó, végtelenségig ismételt riffel, háttérdobbal. Ahogy véget ér, úgy követi az ikertestvére is. Mind az FN SCAR 16, mind pedig az And in Old Salamano’s Room… is súlyos és sötét árnyként nehezül rám hallgatás közben.

A Noblesse oblige richesse oblige tekinthető leginkább klasszikusan vett blekkes számnak. Kemény gitártémák, Vikernes-es, síron túli ének. A közbevetett akusztikus tételek csak még jobban kiemelik a brutális hangzást, a záró rész pedig mintha az Alien űrjelenetéhez íródott volna. Az Until It Is Not remek kis Satyricon témának tűnik, bár az ének folytatása lett az előző számnak. A dob is túl elmosódott. A Now Will Always Be akár egy Enslaved epic-blekk szám is lehetne, itt meglepő módon kettőnél több ritmusba is beleszaladhatunk…

E sorok olvasatán azt hihetnénk, nem egy nagy cucc. Valójában azonban nagyon éles kanyart vettek: az eddigi, hagyományosnak mondható korongok után ugyanis új alapokra helyezték munkásságukat, és ezt nagyon jól tették. E hagyományos paneleket teljesen új megközelítésben építették fel, az alapkoncepció pedig, amit remekül megvalósítottak, az egyszerűség, a hagyomány és a monotónia hármasán alapul.

Mindezek pedig egy kegyetlen és gyűlöletes albumot teremtettek meg, nem adva teret egy cseppnyi levegővételnek sem. A számok hömpölygő folyamként zúdulnak az emberre, itt-ott el is veszítjük a fonalat, mialatt a dalok egyre csak döngölnek lefelé, abba a rohadt sárfolyamba, amit Földnek nevezünk. Hiába kecmeregnél ki, az az egyszerűség, az ismétlődő és abból táplálkozó brutalitás visszahúz, és nem marad más, csak az üresség és az ősi gonoszság.

Ennek fényében nem is ajánlom mindenkinek a korongot. Az az alapállapot, amit negyvennégy percig fenntartanak, nem mindenkire van jó hatással, és ezt a félig szuicid, félig farkasember hangulatot még a számok végére be-belopott, azok alaptónusától teljesen eltérő záró részek sem enyhítik.

Összegzésképpen, egy kiváló albumra találtam, és ismervén a bandát, simán nevezhetem debüt albumnak is. Ha ezen a vonalon folytatják, Belgiumban a Pokol új kapuja nyílt meg.

About Reaper 32 Articles
Fiatalon próbálkozott zenéléssel, de rájött, hogy mindenki jobban jár, ha csak hallgatja azt. Lelkes gyűjtő és hobbikertész, amúgy programozó.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*