Sinsid: Enter the Gates (2020)

Metalbéci kollégám nálam is nagyobb kereső, még intenzívebben kutatja az új tehetségeket, jó muzsikákat. Így időnként megkérem, ajánljon néhány friss, neki tetsző albumot. Mivel jó ízlése van :-), ezek a zenék előbb-utóbb az én Heti Ötös listáimon is megjelennek, sőt időnként még írok is róluk. Egy ilyen pakkal érkezett a norvég Sinsid tavalyelőtti albuma is, amire már az első hallgatás közben is azt mondtam, hogy „ez igen!”, az ajánlót pedig csak azért nem kapkodtam el, mert Bécié az elsőség, ő azonban lemondott erről a lehetőségről.

Az új megjelenések között alapvetően a thrash, a stoner/doom, a power és esetleg még a hardcore punk albumokra megyek rá, a „sima” heavy metal, pláne annak old school vonulata kevésbé játszik nálam – hacsak nem nagynevű kedvenceim friss nagylemezéről van szó. Márpedig a Sinsid szélsőségektől mentes, régi vonalas metalt játszik: a zsigerien egyszerű, ugyanakkor változatos nóták a ’80-as évek európai, második vonalbeli zenekarai, mindenekelőtt belga és holland bandák munkásságát juttatták eszembe.

A Haugesund városából származó kvintett 2012 óta létezik, az viszont nem mondható el róluk, hogy villámrajtot vettek volna, bemutatkozó nagylemezük, a Mission from Hell ugyanis csak 2018-ban látott napvilágot. A kezdeti idők felállásáról nincs infóm, arról viszont igen, hogy mindkét anyagukat ugyanaz az ötös – Terje Singh Sidhu énekes, Sten Roger Knutsen szóló-, Even Håvold ritmus- és Grzegorz Urbański basszusgitáros, valamint Robin Wick dobos – készítette.

Izgalmas hangjátékkal, instrumentális felvezetéssel indul az anyag (Rise of Fury): lánccsörgés és nyikorgás kíséretében hatalmas kapu tárul fel, majd súlyos fegyverzetben, egyre nagyobb lendülettel maga a muzsika is kimasíroz rajta. Ahogy illik, a címadó nóta remek, fülbemászó refrénnel állít maga mellé, fülcimpát morzsolóan zsizseg a gitár, és innentől gyakorlatilag nyert ügye is van a csapatnak, már csak ezt a szintet kell tartaniuk, ami nagyjából sikerül is nekik. Rossz vagy tölteléknótát nem tudnék említeni, egy kicsit halványabb, kevésbé izgalmas számokat talán, de nem ez a lényeg, mivel az Enter the Gates az elejétől a végéig szórakoztató alkotás.

Jóleső bólogatásra késztet a kényelmes középtempós Fighting with Fire; dejá vu érzésem van tőle, a dal hangulata Manowar-os, az ének viszont teljesen más, mint sok egyébről, erről is az orosz Korol i Sut torka, a néhai Mihail Gorsenyov jut eszembe). Az alapvetően katonás tempót néhány pillanatra egy keleties gitármotívummal teszik színesebbé. A lírainak induló Point of No Return-ből is középtempós nóta kerekedik, a Roll the Dice-nál pedig az előadás egy újabb csúcspontjához érkezünk el: Scorpions-os, Accept-es sejtelmességgel indul a dal, a sulykolós refrének után, a szóló alatt felgyorsul a tempó, és a témák variálgatásából, a megtorpanásokból, nekiindulásokból a lemez egyik legjobb nótája kerekedik. Az utolsóként elhangzó Freedom of the Sea pedig kellően lendületes és óóó-zós kórusával rendkívül fogós szerzemény, számvégi, mindent elsöprő hullámverésével méltó lezárása e nem túl hosszú (szűk 40 perces), ám annál remekebb anyagnak.

Mit mondhatnék még? A lemezt azoknak ajánlom, akik nemcsak előre, hanem a visszapillantó tükörben időnként hátra is tekintgetnek a metal országútján, én magam pedig – addig is, amíg érkezik a folytatás – rávetem magam a 2018-as bemutatkozó anyagra.

About Coly 1251 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*