Metalbéci kollégám nálam is nagyobb kereső, még intenzívebben kutatja az új tehetségeket, jó muzsikákat. Így időnként megkérem, ajánljon néhány friss, neki tetsző albumot. Mivel jó ízlése van :-), ezek a zenék előbb-utóbb az én Heti Ötös listáimon is megjelennek, sőt időnként még írok is róluk. Egy ilyen pakkal érkezett a norvég Sinsid tavalyelőtti albuma is, amire már az első hallgatás közben is azt mondtam, hogy „ez igen!”, az ajánlót pedig csak azért nem kapkodtam el, mert Bécié az elsőség, ő azonban lemondott erről a lehetőségről.
Az új megjelenések között alapvetően a thrash, a stoner/doom, a power és esetleg még a hardcore punk albumokra megyek rá, a „sima” heavy metal, pláne annak old school vonulata kevésbé játszik nálam – hacsak nem nagynevű kedvenceim friss nagylemezéről van szó. Márpedig a Sinsid szélsőségektől mentes, régi vonalas metalt játszik: a zsigerien egyszerű, ugyanakkor változatos nóták a ’80-as évek európai, második vonalbeli zenekarai, mindenekelőtt belga és holland bandák munkásságát juttatták eszembe.
A Haugesund városából származó kvintett 2012 óta létezik, az viszont nem mondható el róluk, hogy villámrajtot vettek volna, bemutatkozó nagylemezük, a Mission from Hell ugyanis csak 2018-ban látott napvilágot. A kezdeti idők felállásáról nincs infóm, arról viszont igen, hogy mindkét anyagukat ugyanaz az ötös – Terje Singh Sidhu énekes, Sten Roger Knutsen szóló-, Even Håvold ritmus- és Grzegorz Urbański basszusgitáros, valamint Robin Wick dobos – készítette.
Izgalmas hangjátékkal, instrumentális felvezetéssel indul az anyag (Rise of Fury): lánccsörgés és nyikorgás kíséretében hatalmas kapu tárul fel, majd súlyos fegyverzetben, egyre nagyobb lendülettel maga a muzsika is kimasíroz rajta. Ahogy illik, a címadó nóta remek, fülbemászó refrénnel állít maga mellé, fülcimpát morzsolóan zsizseg a gitár, és innentől gyakorlatilag nyert ügye is van a csapatnak, már csak ezt a szintet kell tartaniuk, ami nagyjából sikerül is nekik. Rossz vagy tölteléknótát nem tudnék említeni, egy kicsit halványabb, kevésbé izgalmas számokat talán, de nem ez a lényeg, mivel az Enter the Gates az elejétől a végéig szórakoztató alkotás.
Jóleső bólogatásra késztet a kényelmes középtempós Fighting with Fire; dejá vu érzésem van tőle, a dal hangulata Manowar-os, az ének viszont teljesen más, mint sok egyébről, erről is az orosz Korol i Sut torka, a néhai Mihail Gorsenyov jut eszembe). Az alapvetően katonás tempót néhány pillanatra egy keleties gitármotívummal teszik színesebbé. A lírainak induló Point of No Return-ből is középtempós nóta kerekedik, a Roll the Dice-nál pedig az előadás egy újabb csúcspontjához érkezünk el: Scorpions-os, Accept-es sejtelmességgel indul a dal, a sulykolós refrének után, a szóló alatt felgyorsul a tempó, és a témák variálgatásából, a megtorpanásokból, nekiindulásokból a lemez egyik legjobb nótája kerekedik. Az utolsóként elhangzó Freedom of the Sea pedig kellően lendületes és óóó-zós kórusával rendkívül fogós szerzemény, számvégi, mindent elsöprő hullámverésével méltó lezárása e nem túl hosszú (szűk 40 perces), ám annál remekebb anyagnak.
Mit mondhatnék még? A lemezt azoknak ajánlom, akik nemcsak előre, hanem a visszapillantó tükörben időnként hátra is tekintgetnek a metal országútján, én magam pedig – addig is, amíg érkezik a folytatás – rávetem magam a 2018-as bemutatkozó anyagra.
Válasz írása