Hát, a holland Sinister sem az a harcot feladós fajta! 1988-as megalakulásuk óta már 14 albumot tettek le a halál asztalára. Cseverésző körömben megoszlanak a vélemények, hogy melyik a legtutibb alkotásuk: néhányan a legelsőre (Cross the Styx) esküsznek, de sok ismerősöm a harmadik lemezüket (Hate) tartja a legtökéletesebb gyilkolásnak. Nekem viszont a negyedik, ’98-ban kijött Aggressive Measures áll a legközelebb a szívemhez. Hogy miért? Mert csak ezt az egy albumukat hallottam!! HEHEHE!!! Félretéve a hülyéskedést, nekem azért ez a kedvencem tőlük, mert ezen albumuk meghallgatása után érzem úgy magam, mint aki összetalálkozott egy aratóbrigáddal, amelynek minden tagja az „év dolgozója” címért hajt.
Amikor ifjú koromban kölcsönkaptam és elindítottam ezt a CD-t, már az első nótánál elkapott az a csodálatos érzés, amikor az emberfia fel akarja darabolni a ruhásszekrényt, vagy éppen kiugrana az utcára az ablaküvegen keresztül, hogy egy balta segítségével gyűjtse össze a gyanútlan járókelők végtagjait. Na persze ez a beteges kényszer rögtön alábbhagyott, amikor anyukám berohant a szobába és közölte, hogy attól függetlenül, hogy ő hordott a szíve alatt kilenc hónapig, egy anyasági DNS-tesztet fog csináltatni, ha nem halkítom le a zenét, de előtte azért még a hülye fejemen fogja kiklopfolni a panírozásra váró hússzeleteket. Így hát a muzsikát lehalkítva be kellett érnem annyival, hogy lemészároltam az egyik díszpárnát egy bajonettel.
Ez a 31 perces dobhártyairtás négy elvetemült, visszaeső bűnöző számlájára írható: Bart van Vallenberg – gitár, Alex Paul – basszusgitár, Aad Kloosterwaard – dobok és Eric de Windt – ének.
Egy rövidke intró után olyan kíméletlen vérontás kezdődik itt, hogy a szegény hallgató is vérpótlásra szorul. Bart penge élességű riffjei mélyen belevágnak az emberbe, és olyan precízen szelik le a húst a csontjairól, mint egy gyrossütő mester. Attól a pillanattól kezdve, hogy lenyomtad a play gombot, már semmi esélyed sincs, hogy épp bőrrel megúszd a Sinisterrel való találkozást. Az Aggressive Mesaures feltrancsíroz, cafatokra tép, majd a tested darabjait odadobja a hangfalak elé, hogy azok jóízűen felzabálják. Ne is álmodozz arról, hogy esetleg a második nótánál kikapcsolód a lejátszót, mert amint a gomb felé nyújtod a karod, azt Bart rögtön lenyisszantja egy csonton is áthatoló riff-fejszével. Mondanom sem kell, hogy a gyorsaság itt a leghatásosabb fegyver, de ha időnként lassabb sebességre kapcsolnak, akkor is olyan szaggatásokkal lőnek szitává, hogy a fájdalom a gerincvelődet is rongyosra tépi.
Eric hörgése egy tartományban mozog, de úgy gondolom, hogy ez tökéletesen kielégíti azokat, akik szeretik az ilyen mély bömbölést. Különben is, hogy nézne már ki, ha valaki magas hangon rikácsolna, miközben azért végez rajtad gégemetszést, hogy a nyíláson keresztül ordítsa be a nóták szövegét, mert a füleid már eltömődtek a vércsimbókoktól. Na ugye?
A lemez hangzásával tökéletesen meg vagyok elégedve. Úgy megdörren a cucc, hogy még a szőnyeg is a plafonig ugrál. Ami egyébként is előnyős, ha a zene okozta eksztázis hatására úgy döntesz, hogy csupasz kézzel szeded fel a parkettát. Egyébként az albumot a rotterdami Excess Stúdióban rögzítették 1998. április/májusában. S bár akkor nem volt szerencsém koncerten látni őket, szinte biztos vagyok benne, hogy élőben is tudták hozni ezt a precíz brutalitást. Hallatszik, hogy totál fanatikus zenészek dübörögnek itt. Elég csak rápillantani a hátsó borítón ácsorgó fiatalokra: hát kell ennél death metalosabb fizimiska? HEHE!!
Mint már említettem, a Sinister 1988 óta folyamatosan aktív, s bár már annyi zenész megfordult benne, hogy legalább négyszer lepörögne a korong, ha mindet felsorolnám, azért folyamatosan tudták hozni a minőséget. Ettől függetlenül mindig volt egy olyan érzésem, hogy nem kaptak akkora figyelmet, mint amekkorát megérdemelnének, de az biztos, hogy a death metal fanatikusok körében előkelő helyen szerepelnek. Persze megeshet, hogy rosszul gondolom, hiszen olyan neves kiadók vették őket a szárnyaik alá, mint a Nuclear Blast, a Hammerheart és a Massacre Records. Az viszont nagyra értékelendő, hogy a sorozatos tagcserék sem tudták őket lesöpörni a halál térképéről. A Sinister volt, van és remélem, még lesz is egy jó ideig, ugyanis mindig lehet rájuk számítani, ha az ember egy zúzós gyilkolásra vágyik.
Mindenkinek ajánlom, hogy ismerkedjen meg a csapattal, bármelyik albumukat is hallgatja meg először a 14-ből. Én az Aggressive Measures-t ajánlom, mert egy piszok intenzív és brutális ámokfutás. S ha netán úgy tudod végighallgatni, hogy valamilyen csoda folytán életben maradsz, akkor mindenképpen indítsd újra, mert mint a mondás is tarja: „Ami nem öl meg, az megerősít!”
Leave a Reply