
A több mint negyvenéves történetre visszatekintő Praying Mantis is azon zenekarok sorát gyarapítja, amelyek a tekintélyes múlt és a kiváló lemezek ellenére is a kultbandák keserédes sorsára jutottak. Ennek egyik fő okát abban látom, hogy pályájuk elején a zenei sajtónak egy olyan műfaj-meghatározó billogot sikerült a fiúk homlokára égetni, amelynek nem tudtak, de nem is igazán akartak megfelelni. A nyolcvanas évek elején debütáltak, britek voltak, hangosan gitároztak, megkapták hát az N.W.O.B.H.M. címkét. Igen ám, csakhogy a csapat helyenként valóban kemény, de azért mélyen AOR gyökerű szerzeményei nem igazán hatották meg a metalfanatikusokat, a zúzós hangzástól ódzkodó zenehallgatók pedig messze elkerültek mindent, ami metalnak minősült. Így kapott hát gellert már rögtön az elején egy szépreményű csapat története.
Talán akkor kerültek a legközelebb a klasszikus brit acél hangzáshoz, amikor 1990-ben a híresen rossz kapcsolatot ápoló Paul Di’Anno és Dennis Stratton urak egy koncertlemez erejéig hajlandók voltak elviselni egymás búráját a zenekaron belül. Hiába, szép dolog a barátság, főleg akkor, ha jó pénz is jár érte. A csapatnak közben Japánban kialakult egy lojális (és fizetőképes) rajongói bázisa, így talán nem túlzás azt állítani, hogy elsősorban az ottani piacra készítik egyébként kiváló lemezeiket. Ami jó a japánoknak, az persze kész rémálom az európai lemezgyűjtők számára. Aki nem tudja, hogy mire verje el a tavalyi éves megtakarítását, az bátran vágjon bele a Praying Mantis diszkográfia beszerzésébe.
Kezdésnek pont megteszi a frissen megjelent Katharsis album, ami egy cseppet sem sikerült gyengébbre, mint elődei. A csapat továbbra is megmaradt a jól bevált, dallamos hard rock/AOR vonalon, amit a heavy metal eszköztárának bevetésével próbálnak egyedivé varázsolni. Tehát aki, mondjuk, a Journey vagy a Foreigner irányából közelíti meg ezt a műfajt, annak kisebb csalódás lehet a korong, viszont aki nem bánja, ha egy ilyen jellegű csapat időnként jobban a húrok közé csap, annak nyert ügye van. John „Jaycee” Cuijpers énekes 2014-es csatlakozása óta egyébként is különösen jó formában van a zenekar, és e gyümölcsöző együttműködésnek immár a harmadik korongját vehetjük a kezünkbe. Cuijpers karakteres, erőteljes hangja alapból adott egy keményebb élt a csapat zenéjének, ami ugye eleve jól passzol a marconább tételekhez, de ami a legfontosabb, hogy a lágyabb hangszerelésű, melankolikusabb darabok sem válnak csöpögőssé egy ilyen karcos orgánummal.
A Cry for the Nations képében rögtön egy jó kis hard rockos nótával indít a lemez. Szerencsére nem húzzák sokáig a billentyűs felvezetést, és a szolidan zúzós riffekre építkező gitármelódiák hamar átveszik a vezető szerepet. Cuijpers pedig mint mindig, most is remek dallamokat énekel, férfias hangjával magabiztosan uralja a nótát. Igazán kiváló énekes, kész csoda, hogy a csapat kiadójának, a Frontiers Recordsnak még nem sikerült egyetlen összetákolt „all star” projektjébe sem belerángatnia. És ha már itt tartunk, számomra az is felfoghatatlan, hogy egy ilyen kaliberű lemezkiadó hogyan adhatja a nevét egy olyan silány minőségű videóhoz, mint amilyen a Cry for the Nations-höz készült. Tudom, hogy manapság már senki sem néz klipeket, de azért illett volna egy okostelefonnál és egy ingyenes videószerkesztő programnál többel is hozzájárulni az itt látottakhoz. Kissé méltatlannak érzem ezt a garasoskodást. Ki tudja, talán még a CD-borítókat is újrahasznosított WC papírból készítik. Jó hír viszont, hogy cserébe legalább jó drágán adják őket.
A Closer to Heaven iskolapéldája a „kevesebb néha több” elvének: egyszerű alapok, nem túljátszott, de mégis ellenállhatatlan riffek, és persze egy felejthetetlen refrén. Ennyi az egész, mégis azonnal magával ragad. A vissza-visszatérő gitárdallamból pedig csak úgy árad a régi bluesjátékosok bölcsessége. Abban a néhány egyszerű hangban tényleg benne van minden, amit az ízléses gitározásról tudni érdemes. Hatalmas nóta, már csak ezért is érdemes meghallgatni az albumot.
Persze azért vannak még itt remek dalok, ilyen például az Ain’t No Rock ‘n’ Roll in Heaven, ami már a címével sem árul zsákbamacskát. Bizony, egy jóféle ős-rock tételhez van szerencsénk, aminek rendkívül energikus riffelését nemcsak az egyenáram járja át, hanem a váltóáram is. Az ízes Hammond-aláfestésért pedig külön piros pont jár.
A szintén AC/DC által ihletett Long Time Coming zúzása után egy kissé lenyugszanak a kedélyek, és a lemez második felét már a megfontoltabb, visszafogottabb szerzemények uralják. Tipikusan olyan dalok ezek, amelyeket harminc felett kezd el igazán értékelni az ember. Szükségeltetik némi élettapasztalat ahhoz, hogy át lehessen érezni egy olyan nótát, mint a szomorúságában is pozitív hangulatot árasztó Wheels in Motion. De a Find Our Way Back Home is inkább az elmélkedés dala, mintsem az önfeledt bulizásé. Amikor már éppen kezdenénk elmerengeni a sok filozofálás közepette, pont jókor érkezik a The Devil Never Changes, hogy gondoskodjon a feltüzelt hangulatú fináléról. A finoman Iron Maidenes hangulatú gitárok és Cuijpers Ronnie James Dio emléke előtt adózó dallamai igazán csattanós lezárást biztosítanak ennek az amúgy sem gyenge albumnak.
Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a lemez sem fog rocksztárokat faragni a Praying Mantis legénységéből, de valószínűleg az ilyesmi már nem is motiválja ezeket a zenészeket. És pont ettől válik olyan szerethetővé ez az album. Ők már régen nem akarnak a legkeményebb bandának látszani, ahogy a slágerek írásával sem erőlködnek. Egyszerűen csak játsszák azt a zenét, ami a szívükből jön. Hogyha két súlyos metal zúzda között valami nyugisabb, érettebb zenére vágysz, mindenképpen hallgass bele ebbe a lemezbe. Őszinte zene, őszinte emberektől.
Leave a Reply