
Beszélgetés az Archaic zenekar tagjaival – 1. rész
Március 1-jén jelenik meg a budapesti Archaic harmadik nagylemeze, a The Endgame Protocol (az anyaghoz írt ajánlóm itt olvasható). A hazai thrash-rajongók nem akármilyen előzmények után vehetik a kezükbe – virtuálisan vagy fizikailag – az anyagot. Kétrészes interjúnkban a tagcserékről, az új felállásról, az album készítésének műhelytitkairól és arról is szó esik, hogy a fiúk stílus és hangzás tekintetében miért nem akarták lemásolni a nagysikerű, 2017-es How Much Blood Would You Shed to Stay Alive?-ot. A jó hangulatú beszélgetésre a zenekar (nem együttes: zenekar! 🙂 ) próbatermében került sor, kérdéseimre csapat négynegyede – azaz Erdélyi Péter énekes/gitáros, Püski László gitáros, Horváth István basszusgitáros és Szabó Csaba Zoltán dobos – válaszolt.
Mikor kezdtetek el dolgozni az új dalokon, illetve maradtak-e olyan témák vagy egész nóták az előző lemez időszakából, amelyeket aztán itt használtatok fel?
Laci: Ugyan maradtak témák, amiket az előző lemez készítése során kiszórtunk vagy félretettünk, de úgy gondoltuk, hogy ez alkalommal egy teljesen új anyagot szeretnénk készíteni, amely egy kicsit koncepciózusabb, kompaktabb, tehát…
István: Ezt majd elmondom én, Laci! Olyan szépen felkészültem abból, hogy mit kell ilyenkor mondani.
Laci: Tényleg? Jól van.
„Nehéz lett volna még egy How Much Blood… féle kő-thrash lemezt készíteni – írta Csabi az interjút megelőző levelezésünkben. – Peti csatlakozásával egy másfajta hangulat érkezett a gitártémákba.” Mi ez a másfajta hangulat, és tudatosan tűztetek ki egy új irányvonalat, vagy egyszerűen ezek a témák, dalok jöttek belőletek?
Peti: Ezek jöttek. Én pont akkor szálltam be a csapatba, amikor a How Much… felvételei végén utoljára nyomták meg a save gombot, aztán ugye elkezdtünk koncertezni, én akkor még csak beugrósként. Már kész volt a lemez, de a többiek piszkáltak, hogy játsszak fel egy szólót, én viszont mondtam, hogy így, az utolsó utáni pillanatban ezt most már inkább hagyjuk.
Csabi: Félig-meddig tudatosan mentünk át egy másik vonalra, mert nem lett volna értelme egymás után két nagyságrendileg ugyanolyan ritmusú és súlyosságú lemezt készíteni. És hát ugye a rengeteg tagcsere után csatlakozott hozzánk István…
István: Csak beugrós vagyok, nem csatlakoztam! Határozatlan idejű a szerződésem. Az előző lemez végét már együtt csináltuk, akkor kezdtünk el együtt dolgozni. Egyébként én alapvetően nem basszusgitáros vagyok, hanem gitáros, és más zeneszerzéssel is foglalkozom. Csak a trógerek miatt maradtam: megsajnáltam őket, hogy nincs basszusgitárosuk. Egyszer kisegítettem őket Fehérváron, akkor még Tomi volt az énekes, aztán még egy koncerten, és amikor Nedo (Nedoluha György) elment, kézenfekvőnek tűnt, hogy ha úgyis én játszom fel az új lemez basszusgitár-témáit, akkor legyek én a csapat negyedik tagja. Amíg nincs olyan komoly elfoglaltságom, ami másfelé vinne, addig tök jól elvagyok a fiúkkal. Ők akarták, hogy a lemezfotózáson is részt vegyek, én alapvetően nem ragaszkodtam volna hozzá.
Csabi: Mi teljes jogú tagként tekintünk Istvánra. Már az előző lemeznél is sokat segített, a dalszerzésben és a produceri munkálatokban is nagy szerepe volt, de most a hangszerelésnél is jobban hallgattunk rá. Már tudja, mit szeretnénk hallani, ismer bennünket, és így sok hasznos ötlettel rukkolt elő.
István: Visszatérve a két lemez közötti különbségre, a How Much… album egy elég komoly lenyomata Csabi és Laci azt megelőző tíz évének, és egyértelmű volt, hogy a következő anyagnak nem olyannak kell lennie, mert az egy ösztönből összejammelt, összerakott lemez, most viszont koncepciózusan – és bármennyire is idézőjelesen fogom ezt mondani, de – nagyjából popszerkezetekre épülnek a dalok. Úgy kezdtük összeírogatni és kidolgozni a témákat, hogy abban kevesebb ösztön és több tudatosság volt, aminek az lett az eredménye, hogy sokkal fogósabb, sokkal könnyebben emészthető riffek születtek. És utána jött a nagy csavar a történetben, hogy gyakorlatilag már kész volt a lemez, megvoltak a demók, amikor a zenekar és az énekes, Jósa Tomi útjai elváltak egymástól. És akkor jött Peti, akinek teljesen más látásmódja van a zenével kapcsolatban, mint Tominak volt. Tomi sokkal ösztönösebb, Peti egy kicsit tudatosabb, ami szerintem kifejezetten jót tett ezeknek a daloknak. És akkor gyakorlatilag mindent kezdtünk elölről.
Peti: Egy csomó mindent újra kellett értelmezni. Megbeszéltük, hogy oké, akkor én leszek az énekes, de a riffjeimet eredetileg úgy raktam össze, hogy azt gondoltam, azokra majd valaki énekel, és az nem én leszek. Nem egy riff került így a kukába, és találhattam ki újat…
Tomi távozását követően gondolkodtatok más énekesekben is, vagy egyértelmű volt, hogy te állsz a mikrofon mögé?
Peti: Egy-két hétig gondolkoztunk, fel is merült egy-két opció, de aztán rövid úton mindet elvetettük. Szerintem volt, akit meg is kérdeztünk, de mindenhonnan az jött le, hogy nagyon nehéz, nagyon hosszú folyamat lesz, mire bárkit is találunk, és így kezdtem el én gondolkozni azon, hogy jó, próbáljuk ki velem. Az egész úgy indult, hogy két lockdown között pont volt egy kis fellélegzés, lett egy-két koncertünk; az volt a tesztüzem, hogy megnézzük, élőben működik-e a dolog, mert ha nem, akkor inkább hagyjuk…

Csabi előzetesen arról is mesélt, hogy nemcsak az énektémákat kellett átírnotok Peti hangjára, stílusára, hanem a számokat is át kellett alakítanotok ritmikailag. Mesélnétek arról, hogy ez mit jelent?
István: Ahogy az embernek gitár van a kezében, és egyszerre kell pengetnie meg énekelnie, abban a pillanatban a gitárhoz kell alakítania az éneket. A riff adott, természetesen azon is lehet variálni, de a lényeg, hogy a kettőt úgy kell összehozni, hogy az ének is nagyon jól meg tudjon szólalni, a ritmika is rendben legyen, és hát gitáron is tudni kell hozni a megfelelő témákat.
Csabi: Azt hiszem, Tomival hét nóta demófelvétele készült el, és Petivel kezdhettük az egészet elölről. Ugyanis gitározás közben másfajta ritmusban kell énekelni, mintha az ember csak énekes lenne. Szinte teljesen más ritmizálások születtek: van olyan szám, ami ettől lágyabb lett, és van, ami keményebb.
Peti: Persze olyan dalok is születtek, ahol nem kellett megszakadnom, most ugyanis viszonylag sok könnyen emészthető, középtempós szám került a lemezre…
István: Sok? Kettő! (általános derültség)
Akkor a korábbi éneksávok mentek a kukába, és mindent újravettetek?
Peti: Nagyrészt igen. A demók ugye megvoltak, és én elég sok ötletet merítettem azokból. Tamás tök rendes volt, mondta, hogy nyugodtan használjuk a szövegeit. Jó volt a koncepció, nem akartam mindent a nulláról kezdeni, így a szövegeket megtartottuk, bár egy csomó helyen átírogattam, kicseréltünk bizonyos részeket, meg mondtam, hogy én ezt így nem tudom elénekelni, nekem úgy jobb lenne, és akkor változtattunk. Sok ilyen szituáció volt, és valószínűleg ez is, hogy sok helyen muszáj volt egyszerűsíteni, okozhatta azt, hogy némileg fogósabbak lettek a dalok.
István: Már az előző lemezen elkezdtük, és most is rengeteget dolgoztunk a vokálokon: nagyon sokféle hallható belőlük az albumon, és Petivel is rengeteget kísérleteztünk, hogy hogyan lenne a legjobb. Van olyan dal, amit háromszor énekelt újra, mire a végleges formáját megkapta.
Az soknak vagy kevésnek számít nálatok?
István: Soknak. Abból a szempontból mindenképpen, hogy már megvoltak a demók, viszont Peti is minden egyes hónap elteltével érezte magán, hogy jobbat tud csinálni, jobban ki tudja hozni magából a maximumot, és akkor a legeslegnagyobb örömömre jött a telefon, hogy „Figyelj már, ezt újra kellene énekelni!”. – Jaj, ne már! Nem lehet: nincs meg a projekt, mert letöröltem, elfüstölt a vinyónk. (nevetés)
Csabi: Igen, mert ugye Pista menet közben nemcsak „tag” lett, hanem ő a producere is a lemeznek, tehát nála, az ő stúdiójában készült az anyag.
István: Vagyis szedett-vedetten mindenhol, ahol éppen időnk volt, vagy ahol keresztezték egymást az útjaink.
Csabi: Itt, a próbateremben és profi stúdióban is énekeltünk…

Úgy tudom, ez alkalommal más módszerrel dolgoztatok: az előző lemezhez főleg jammeléssel születtek a dalok, itt pedig a Covid miatt külön kellett dolgoznotok. Ez hogyan történt?
István: Küldözgettük egymásnak a témákat, hogy milyen jók, és ennyi.
Csabi: Nem lehetett előre látni, hogy a Covidnak mikor lesz vége. Lezárások voltak meg kijárási tilalom: nem nagyon tudtunk lejönni próbálni, mert itt csak este héttől lehet zenélni, nyolckor pedig kezdődött a kijárási tilalom. Úgyhogy online, Messengeren próbáltuk megfejteni, hogy melyik téma hová kerüljön. Akkor még itt volt Tamás, készült vele egy ének demó, azt a távozása után kukáznunk kellett, közben két basszusgitárosunk is elment, úgyhogy az együttes életében…
István: Zenekar! Együttes a fociban van! (derültség)
Csabi: Tehát a zenekar életében ezek olyan események voltak, amelyek egy kicsit mindig visszahúztak bennünket a realitás talajára, miközben 2019-ben ott volt Wacken, ahonnan tele energiával és rengeteg élménnyel tértünk haza, és az volt bennünk, hogy akkor csináljuk… Fel is vettük a klipet, de ugye akkor már kilépett Ákos, és nem volt egyszerű másik basszusgitárost találni. Sikerült, de aztán Nedo is távozott, sőt elment az énekesünk is. Közben tolt bennünket az, hogy a Wacken-es szereplésünknek köszönhetően nagyobb figyelem irányult ránk, erre jött a Covid, tehát rengeteg olyan dolog lett úrrá az életünkön, ami egy kicsit mindig lenyomott bennünket. De a lemez közben azért csak készülgetett, és a végén azt vettük észre, hogy elnyerte a végleges formáját.
Csabi, ugye azt is te mondtad, hogy már 2020-ban elkezdtétek demózni, felvenni a dalokat?
Csabi: Igen.
István: Szerintem már hamarabb.
Peti: Az új nóták közül hármat ki is vittünk a Wacken-re.
Akkor akár már 2020-ban is kijöhetett volna ez a lemez?
Laci: Egy háromszámos demó biztos…
István: Nem, és azért nem, mert nagyon sok dal csak most januárban, illetve a tavalyi év végén nyerte el a végső formáját.

Kellett hozzá ennyi idő, vagy a Covid miatt húzódott így el a folyamat?
Peti: Kellett. Persze lehet, hogy gyorsabban rájöttünk volna a végső megfejtésre, ha egy kicsit nagyobb rajtunk a nyomás, de valamennyire nyilván a járvány is közrejátszott a késlekedésben. De volt olyan komplett dalunk, amit nyáron kukáztunk. Akkor talán már mind a tíz szám megvolt, ám az utolsóval nem tudtunk mit kezdeni: sehogy sem volt jó, nem jött rá jó énektéma, és akkor delete, és jött a nulláról egy új nóta…
És akkor az nincs is rajta a lemezen…
Peti: Nincs, viszont lett helyette egy másik utolsó: az albumot záró dal, az Until We Fade is egy tök másik szám volt, azt is újra kellett formálni. Úgyhogy az tényleg egy last minute nóta…
István: Az is egy viszonylag régebbi téma, amit nagyon fel kellett pimpelni, hogy rákerülhessen a lemezre. De akkor Petinek jött egy embertelen verzeötlete, és onnantól kezdve az egész összeállt.
Csabi: Sőt, az utolsó napon, amikor már ott tartottunk, hogy végezzük el az utolsó simításokat, jött az akusztikus, fél-akusztikus gitár outró ötlete…
István: Letöltöttem egy új szoftvert, és mondtam, nézzük már meg, hogy milyen effektek vannak rajta…
Csabi: Reggel 10-re mentünk a stúdióba, és este 8-kor, amikor már tíz órája hallgattuk a lemezt, és minden bajunk volt, bepálinkáztunk vagy söröztünk, az utolsó pillanatban, miután a save gombot megnyomtuk, és már adtuk volna át az anyagot a kiadónak, jött, hogy na, akkor azt az intrót még játsszuk fel…
Laci: Igen, de megérte.
István: Még pont két hétre lett volna szükségünk a befejezéshez…
De mindig plusz két hét kell, nem?
István: De most tényleg. Az utolsó pillanatig nem volt meg az időpont, hogy mikor kell leadni az anyagot, ráadásul Csabi éppen akkor lett covidos, nem tudtunk találkozni, hogy megcsináljuk, amit még szerettünk volna. Végül úgy adtam le a mastert, hogy nem hallgattam végig. Röhögünk is a többiekkel: lehet, hogy egy tamagocsi játékot vagy nem tudom, mint írtam a lemezre…

Beszéltünk már kukázott dalról, de volt-e olyan nóta, amelyik forradalmian megváltozott menet közben: gyorsabb vagy lassabb, rövidebb vagy hosszabb lett, elvettettek belőle vagy hozzátettetek? Aminek volt egy első változata, és aztán valami teljesen más került a lemezre?
István: A Withstanding volt ilyen. Az eredetileg nem is került volna fel a lemezre, azt Peti akarta a végén.
Peti: Nem, a Withstanding változatlanul megmaradt, a From the Undying volt ilyen. Annak volt egy verziója, amit kukáztunk, jött volna helyette egy másik, aztán rájöttünk, hogy az mégsem jó.
István: A Withstanding-et is utólag vettük be, az is valaminek a helyére került be.
Csabi: Sőt, azt hiszem, az eredetileg első szám lett volna.
És mi történik, amikor kukáztok valamit? Az utána már nem kerül elő?
István: Kukáztuk, de aztán Peti újra elővette, hogy van egy tök jó ötlete az énektémára…
Csabi: Az egyik riff kikerült belőle, és így egy kicsit átalakult. De az utolsó szám tényleg ment a kukába, jött helyette egy másik, azt is legalább ötször-hatszor átírtuk, mire István megkapta…
István: Már az összes idegszálamon tapostatok szöges cipővel…
Csabi: Igen, mert amikor bementünk a stúdióba, megvolt a fejünkben a koncepció. Annyiszor hallgattuk a számot és annyi sört ittunk, hogy meg voltunk elégedve az adott verzióval, aztán hazamentünk…
István: …és mindenkinek támadt valamilyen ötlete.
És az nem veszélyes, amikor éjjel-nappal a lemezt hallgatjátok? Mennyire tudtok úgy elfogulatlan véleményt alkotni róla?
Peti: De, veszélyes, ezért is kell sokszor szünetet tartani.
Csabi: A fül megtelik a zenével, és pont az a két hét kellett volna még, amiről István is beszélt. Ha tiszta füllel visszamegyünk, és elkezdjük hallgatni, jobban érzékeljük az arányokat, hogy ezen a cinen vagy azon a gitáron egy picit még lehetne finomítani, ezen a szólón egy picit emelni, mert egy ponton elhalkul. Egy szólót nem lehet tökéletesen feljátszani…
István: Laci megcsinálta. (nevetés) Az A Cold Embrace szólójának muszáj volt nagyon hangsúlyosnak lennie. Az a dal ugye eléggé kilóg a lemezről, én erőltettem egyébként: nagyon dallamos, az album kvázi slágere. Peti ott nagyon nagyot énekelt Peti a refrénben. Laci bejött a stúdióba, megvolt a koncepció a fejében, hogy hogyan legyen a szóló, aztán délután elkezdtünk sörözgetni, mutatja Laci a szólót, á, tök jó, vegyük fel! Elkezdtük felvenni, aztán egy óra múlva az egészet letöröltük, és csináltunk helyette egy teljesen új verziót.
Laci: Nem, a vége, amikor begyorsul, az megmaradt!
(holnap folytatjuk)
Leave a Reply