Monastery: Divine Damnation (2022)

Ahhoz képest, hogy jó tizenkét évig „parkolópályán” volt a banda, az elmúlt két évben a pandémiás időszak ellenére is elég sokat nyüzsögtek, tettek-vettek. A 2020 végén reaktivált zalaegerszegi csapat szerencsére nem sietett el semmit, hanem szép lassan, mondhatni, újra felépítették magukat, és visszavezették a zenekart a köztudatba.

Első lépésként, aminek én is nagyon hálás vagyok, feljavított formában szép sorban kiadták a régi cuccaikat. Ennek hála, sokan kézbe vehették mind a Far from Christ, mind a Postmortem Aggressive End albumukat, amik igazi hiánypótló csemegék a rajongóknak, de a 2003-as Fuck This World is már megérett a duplázásra. Mindegyik kiadvány igényes, a kornak megfelelő minőségben lett kiadva, így aki esetleg eddig még nem ismerte őket, hamar képbe kerülhetett általuk.

A másik feladat tűnt a nehezebbnek, mégpedig egy stabil felállás összehozása. Pedig egész ígéretesen indult a dolog. A stabil „alaptégla”, Kovács „Billy” Róbert adott volt, aki sikeresen összetoborozta a kétezres évek fél-felállását Tóth „Hufi” Feri gitárossal és Mórocz „Frytz” Krisztián énekessel (bár ő csak 2006-ig volt a frontember, helyette két évig – az együttes megszűnésig – Vince Andreas vette át a mikrofont, egy kicsit neki is köszönhető a death metaltól való eltávolodás, így annyira nem meglepő, hogy nem vele képzelték el az újraindulást), a basszgityót Szanati „Szana” Szabolcs nyüstölte, tavaly nyáron pedig hozzájuk csapódott Tóth Krisztián, aki korábban a metalcore-os Nice One Babe-ben is megfordult. Azonban ez a felállás tiszavirág életűnek bizonyult, frontember terén mindenképpen. Sajnos Frytz 2021-ben ismét kilépett, a helyére érkező Lédeczi Zsolt (Türböwitch, Paragon Zero) csak ideiglenes megoldásnak tűnt, és bár a barátság maradt, szétváltak útjaik. Az ő helyére érkezett Kovács Roland, aki már 100 százalékosan részt tudott venni a banda mindennapjaiban.

A csapatot újra felfedeztük, van egy komplett felállásunk, mi kellhet még a boldogságunkhoz? Természetesen új dalok! Majd’ pont egy évre, első questként ki is dobtak egy háromszámos EP-t Chimera címmel (kollégánk írt is róla itt). Üde színfolt volt, és bizony, vesszek meg, de tetszett a magyaros track, jól is állt a bandának és Frytznek (azon még ő énekelt), mégis, az egészben az volt a külön öröm, hogy itt már nem erőltették a Misanthrope-vonalat (sorry, azzal a cuccal nem tudtam megbékélni), inkább azt csinálták, ami igazán megy nekik, a zúzást. Ilyen előzmények ismeretében érthető, hogy félve kezdtem el hallgatni az új korongot, a Divine Damnationt.

Szerencsére azonban alaptalan volt a félelmem. Az út, amin elindultak, itt teljesedik ki. Folytatás, ám mégis szintlépés, ugyanis egy Chimera kettőt vártam (legalábbis reménykedtem), ám Obituary-t kaptam, szerencsére a szó pozitív értelmében.

Az anyag egy rövidke gitár intróval indul, ám abból a fél percből már sejteni lehet, hogy ez bizony nem rózsaszín felhőcskékről fog szólni; az egyszerű akkordok végig fenntartják, fokozzák a feszültséget, már-már várod, hogy beszakadjon a dobhártyád! Nem is kell sokáig várni, a Decomposition of Human Brain nosztalgikus, nyitó gitárakkordjai csak fokozzák a várakozást, és amint berobban a többi cucc és az ének, onnantól már csak szépen úsznod kell velük a brutalitás tengerén. Ugyanezt a feelinget kapod a Hereditary Pestilence-től is, bár talán egy kicsit slágeresebben. Mindenképpen ez a leginkább színpad- és zúzdaképes szám, remekbe szabott, rideg szólóval, feszes tempóval, a vége felé becsempészett váltásért pedig külön jár a pöttyös labda! És már el is érkeztünk a címadó dalhoz. Nálam ugyan az első két szám mindent vitt, ám tagadhatatlan, hogy ez az album csúcspontja. Nagyon jól felépített, kidolgozott nótát hallhatunk, ami olyan mindent bele típusú szerzemény: belépő-zúzda-váltás-zúzda. Egy kis melódia itt, egy csipet virtuóz ének ott, fogós témával, nagyon jó összhanggal.

Ha valaki azt hiszi, hogy innentől jön a pihi, az nagyot téved. Egy Messiah-nak is becsületére váló para-intróval képesek voltak szintet lépni Billyék. A Catatonic Schizophrenia pontosan azt adja, mint amit a címe ígér: egy nyomasztó, beteges flasht, őrjítő háttérriffel, hisztérikus énekkel. Andalító, mégis magányt sugárzó gitárkezdés, egyre nyomasztóbb riffek, az őrületnek ezt a formáját remekül megjelenítő kettős énekhangzás, zárásként monotonitás… A fentebb említett – általam nagyon kedvelt – svájci bandának is becsületére vált volna.

Az Age of Shittől kezdődően pedig jön egy váltás, innentől sokkal nagyobb szerepet kap a klasszikus death metal. Mind ez a dal, mind pedig a Bleed az énekre és az alapritmusra helyezi a hangsúlyt, nem is nagyon foglalkoznak lágyabb témákkal, mezei civileknek szánt csemegékkel. Talán ezek a számok a legkevésbé megfoghatók azok számára, akik nem a stílus elkötelezett hívei, pedig a Bleed szintén egy kiváló szerzemény. Szerencsére a srácok sokkal profibbak, mint hinnénk. A két záró nóta ugyanis őket is visszacsalogatja, ha elég kitartóak. Apró átalakításokkal ugyanúgy kemény pályán maradunk, mint eddig, sőt az Anatomy of Insanity talán még több kraftot is tartogat, mint pár korábbi szerzemény. Egyszerű, de technikásan összerakott dallamszerkezetekkel megint az emészthetőség határmezsgyéjén úszkálunk (persze csak ha nem hallgatjuk a szöveget 🙂 ). Végül, mint Alfa az Ómegához, mi is eljutunk a kezdettől a végig. Az Intro közvetlen folytatásaként kapunk egy lezárást is, mintegy nyugtatóként, bár az üresen kongó hangok nem adnak megnyugvást, talán csak lenyugtatnak, mint a diliház gonosz ápolójának tűje. Ha már túlélted ezt az egész őrületet, legalább tudj aludni…

Nos, ennyi lenne a történet, amit a Monasterytől kapunk. Újjáalakulásnak, feltámadásnak soha rosszabbat, én speciel remekül éreztem magam ezen az utazáson, amibe mindenki beletette a tudása legjavát. A zenére nincs is miért nagyon kitérnem, hiszen hamisítatlan, régisulis death metal, azok közül is a legjobbik fajta. Szerencsésen kikerülték a túlzott dallamosodást, nem erőltették a kétezres évek hullámait, inkább újra felfedezték a stílust, és ez szerintem nagyon hiányzik a mai zenei világból. Önmaguk megtalálásához kellett egy kiváló hang is, amit Kovács Roland személyében megtaláltak. Az ilyen zenéhez ilyen orgánum kell. És ha már hang, akkor jó keverés. Bizony, nem egy mostanában megjelent nagy név sem sem volt képes megtalálni a normális arányt a zene és az énekhang között. Vagy ezt nem hallom, vagy az van elnyomva – itt ilyen gondom sem akadt.

És hogy milyen lesz a folytatás? Remélem, jó. Billyék nagyon nagy energiákat mozgósítottak önmaguk újrafelfedezéséhez, nem szégyelltek más nagyokhoz fordulni akár tanács, akár segítség terén, bár azt is írhattam volna, hogy nem tették lejjebb a mércét, nem kurvultak el, mégis, vagy pont ezért csak a legjobbakkal kooperáltak. Ennek is köszönhető, hogy van közös számuk mind Smicivel (Moby Dick), mind pedig Veres Gáborral (Watch My Dying), de klipet is annak nemzetközi „sztárjával”, Gróf Balázzsal készítettek (Obituary 🙂 ? ).

Tehát, minden adott, hogy újra vagy végre a csúcsra jusson az underground zenei élet egyik vezérhajója. Sajnos, ismerve a trendeket, a folytatáshoz ennyi már nem lesz elég. A világ sokat változott, így az igények is, lehet, hogy a jövőben annyi már kevés lesz, mint ami ebben az albumban van, de re-debütként most ennyi a maximum, ami kihozható belőle. Én, szerény erőmmel, kis részrehajlással, de megérdemelten öt ponttal mindenképpen támogatom ezt az albumot.

A szerző: Reaper 31 Articles
Fiatalon próbálkozott zenéléssel, de rájött, hogy mindenki jobban jár, ha csak hallgatja azt. Lelkes gyűjtő és hobbikertész, amúgy programozó.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*