A kétezres évek elején/közepén a thrash metal újra feltört. Megjegyzem, Dél-Amerikában a ’80-as évek óta töretlen a népszerűsége! Szóval, a 21. század kapujában ismét rengeteg tinédzser rajongó ragadott hangszert, hogy az „öregek” nyomába eredjen, és némelyik csapat még arra is vette a bátorságot, hogy kedvenc bandáik albumáról vagy éppen azok valamelyik nótájáról keresztelje el magát. HEHE!! (Bonded by Blood, Toxic Trace, Endless Pain, Evil Invaders, Eternal Devastation stb.) Irományom szereplője, az amcsi Merciless Death is nyilvánvalóan a Dark Angel klasszikus nótájáról kapta a nevét. Megmondom őszintén, hogy ebben az időben, az új csapatoknak is köszönhetően visszakandikáltam a thrash műfajba, és sokkal többet pörgettem a régi kedvenceket, na meg elkezdtem kutatni a friss bandák után. De mind közül nálam a Merciless Death ütött a legnagyobbat.
A kaliforniai Canyon Countryban, 2003-ban összeállt csapat először négyes felállásban kezdte meg a thrash ampullák gyártását. A névsor a következő: Dan Holder – gitár, Andy Torres – basszus/ének, Cesar Torres – dobok és Mike Griego, akiről sajna nem tudtam 100 százalékosan kideríteni, hogy milyen hangszeren nyomult. Egyes források szerint gitározott, mások szerint pedig a basszust kezelte, míg Andy csak az éneket nyomta. De ez tulajdonképpen lényegtelen, mert egy évig sem volt a csapat tagja, úgyhogy a Merciless Death azóta is trió felállásban űzi az ipart. A srácok kiadtak két demót, majd rögzítették első albumukat, ami először saját kiadásban, 100 példányban, CD formátumban jelent meg. Ezután figyelt fel rájuk a New York-i Heavy Artillery Records, akik újra kiadták az anyagot, már jóval nagyobb példányszámban. S hogy a történet még szebb legyen, az első kiadás kissé gyermeki borítóját is újrarajzoltatták, mégpedig nem mással, mint a zseni Ed Repkával! Kell ennél nagyobb öröm egy éppen útnak induló csapatnak? Azt hiszem, hogy nem.
Na, de szóljunk pár mondatot a zenéről is, vagy mi a fene!! Mint már említettem, az ekkori érából nékem a Merciless Death a legnagyobb kedvencem, pedig nem találták fel a spanyolviaszt, és az is nyilvánvaló, hogy a technikaórák helyett inkább valamelyik helyi parkban ücsörögtek és sörözgettek, miközben a magukkal cipelt kézi magnóból olyan bandák nótái ijesztgették a ligetben sétálgató és pihenni vágyó polgárokat, mint a Destruction, a Slayer, a Kreator, a Sodom na meg a Dark Angel. Pont ez az, ami nekem is tetszik a Merciless Death-ben: nincs agyalás, nincs matek, nincs sallang, csak tömény, vehemens, zsigeri thrash. Amikor Berzeviczi Laci barátomnak megemlítettem, hogy erről az albumról fogok írni, csak ennyit felelt: – Na, arról lehet is! Tufa old school!! HEHEHE!!
És ez pontosan így van! Itt nem az a lényeg, hogy a hallgató tátott szájjal azt hallgassa, hogy micsoda fifikás gitárjáték randevúzik a komplexitásból frissen vizsgázott témákkal. De nem ám! Itt kérem egyetlen dolog a lényeg: a kúpcserépig feltekerni a hangerőt, bontani egy sört, és átengedni magad a gyilkos thrash akaratának. Itt nem a gondolatokban kell elmélyedni, itt öklöt kell rázni, lábbal verni a ritmust, és addig rázni a fejed, amíg magától dauerbe nem áll a hajad. (Idősebbeknek pedig addig, amíg le nem repül a paróka. HEHE!!) Ez a három fanatikus zenész gyerkőc egy pillanatra sem képes nyugton maradni. Dan riffjei mocskosak, koszosak és olyan szaguk van, mint egy magas szárú Puma cipőben erjesztett műszálas zokninak. A csávó szinte lereszeli a húrt az istenverte gitárról. Andy és Cesar pedig kiválóan asszisztál neki. Andy orgánumát kurvára bírom. Ez a gúnyos, rekedtes ordibálás piszok jól illik ide. Olyan, mintha minden dalban éppen szidalmazna valakit, aki beugatott neki! HEHE!!
Az anyag hossza mindössze 25 és fél perc, de egy ilyen intenzív moslékszórásból ez is bőségesen elég. A nyolc szerzemény úgy seggbe rugdossa a hallgatót, hogy az anális fibrómák harangjátékkal örvendeztetik meg az aranyerét. A dalokat tök felesleges egyenként megemlíteni, ugyanis mindegyik maga a thrash!! Az olyan nótacímek, mint a Deadly Assault, az Exumer, a Command Death vagy a The Final Slaughter tökéletesen tükrözik, hogy ezeket a srácokat nemigen foglalkoztatja a politika vagy a filozófia!
Az Evil in the Night után egy évvel már jött is a következő csapás, a Realm of Terror, amely szintén képes rávenni arra, hogy megvadulva tépd le magadról a farmermellényedet, hogy azzal végezz önkorbácsolást a mezítelen hátadon. De ha nem bírod a fájdalmat, nyugodtan ütlegelheted vele a haverok hátát is. A lényeg az őrület!! HEHEHE!! 2009-ben Cesar Torres elhagyta a bandát, s a helyére Gio Loyola érkezett. Aztán a srácok 2011-ben pihenőre vonultak, és csak 2014-ben vették fel újra a fegyvert. 2015-ben jött a harmadik nagylemez, a Taken Beyond, aminek rögzítésében csak Dan és Andy vett részt. Egyébként a harmadik album is egy kiváló alkotás!! Azóta már eltelt több mint hat év, de egyelőre nagy a csend a Merciless Death körül. Remélem, nem adják fel, és valamikor jelentkeznek valamilyen anyaggal, mert nagyon érzik ezt a stílust.
A Merciless Death-t mindenkinek ajánlom, akinek egy kicsit is megdobban a szíve az old school thrash metalért. Főként ezt a bemutatkozó albumot!! Igaz, hogy nyers, röghöz kötött és nagyon bunkó, de tagadhatatlanul őszinte is!
Sokat javult a borító :).
Köszi a cikket, nem ismertem a bandát, de utánanézek!