Megadeth: Cryptic Writings (1997) és Risk (1999)

Dave Mustaine csapata elég hamar, az első (két) album megjelenését követően a kedvenceim közé emelkedett, és zenei univerzumom egyik alapzenekarává vált. Később az 1994-es Youthanasia volt az az anyaguk, ami nem talált úgy telibe, mint elődei (pedig az sem rossz lemez). Viszont az igazi csalódást, a „válóokot” a rá következő két alkotás jelentette: ezeket – a Cryptic…-et és a Risket – hallgatva már nem voltam kíváncsi a folytatásra (bár magyarországi kiadójukon, a BMG-n keresztül az ezek után érkező The World Needs a Hero is eljutott hozzám, de azt még ezeknél is hamarabb megülte nálam az érdektelenség pora), és másfél évtizedes kihagyást követően csupán a Dystopiával tértem vissza hozzájuk ismét. Ennyit a történelmi háttérről, és most jöjjön az igazság pillanata, amikor kiderül, hogy annak idején mi tetszett és mi nem ezen a két albumon!

Megadeth: Cryptic Writings (1997)

Ezt az anyagot is az a – klasszikus – felállás, vagyis Dave Mustaine, Dave Ellefson, Marty Friedman és Nick Menza készítette, amelyik az előző három lemezt is jegyezte. Ha szégyenkezniük nem is kell miatta, talán nem merész dolog kijelenteni, hogy mind közül ez a legkevésbé ütős alkotás – aminek persze ezzel együtt is vannak értékes momentumai.

Az érdeklődést felcsigázó, hangulatfokozó felvezetéssel, Menza dobolásával és az egyre hangosabbá váló gitárokkal indul a Trust, a hangzás viszont finoman szólva nem szakítja le a hajat a fejemről: Mustaine éneke és ritmusozása van az előtérben, mögötte viszont meglehetősen szöszösen szól a többi hangszer, a szólóra szerencsére Marty Friedman is megkapja az őt megillető – hangmérnöki – figyelmet. Azt azonban még így is észreveszem, hogy a muzsikát a főnök igen rétegzettre vette, különböző finomságokat pakolt(ak) a dalokba, itt például mintha még némi szintihangzást is belevittek volna a nagy egészbe, és Mustaine sem átall rávokálozni saját énekére.

A csapat klasszikus felállása

A korai munkákhoz képest azonban a Cryptic…-et – legalábbis az első kétharmadát – nem érzem elég harapósnak: profi, letisztult, lenyugodott a zene, sok benne a lágyság, a Use the Man-re pedig mintha még a grunge is hatással lett volna, szerencsére a dal a végére jólesően begyorsul. Az ötödikként elhangzó The Disintegrators-nél kapcsolnak magasabb fokozatba, itt érzem először – és jó ideig utoljára – a régi tüzet a bandában: sebesség, pörgő gitárok és végre Dave is a megszokott hangján acsarkodik. Vajon mi volt az oka ennek a felpuhulásnak, teszem fel magamnak a kérdést, mainstream-esedés vagy elbácsisodás? Szerencsére a csapat idővel visszatalált keményebb önmagához…

Az A Secret Place nem egy virtuóz darab, de itt valamit nagyon eltaláltak Mustaine-ék, számomra – az Almost Honest mellett – egyértelműen ez a nóta a lemez legnagyobb slágere. Valószínűleg az időnként szitárhangú hathúros hangszer vezérdallama miatt ragad a fülbe, mert más emlékezetes motívumot nemigen tudok kiemelni belőle. 🙂 Érdekes mutáns a Have Cool, Will Travel, amelyet az eleje és a szájharmonika használata a country/western mezejére terel, viszont a verzék alatt a szaggatott gitárjáték a dal metalos oldalát erősíti. Az album legizgalmasabb riffjét a She-Wolfban hallom (a végén arcátlan Maiden-nyúlás lesz belőle), az FFF (Fight for Freedom) pedig egy jó kis punkos durvulás a végén.

Mintha hallottam volna már hasonlót: a lemez elejére a szélesebb közönségnek szánt, eladhatóbb dalokat tették, a végére pedig néhány olyan nótát, amelyekkel a régi rajongók igényeit is igyekeztek kielégíteni. Ha valaki az „A oldalt” hallgatva igyekszik véleményt formálni az anyagról, az éremnek csak az egyik, és nem biztos, hogy a vonzóbb oldalát látja… Összességében nem olyan rossz anyag ez, csak az olyan nótákat kell túlélni (átugrani), mint az I’ll Get Even, az erősen szintis Sin vagy a herflis Have Cool, Will Travel. 🙂

Megadeth: Risk (1999)

Nick Menza valamit megérezhetett az elkövetkező évek mélyrepüléséből, mert még időben elhagyta a süllyedő hajót. Ezen az albumon már utóda, Jimmy DeGrasso játékát halljuk. Utóbbi nem sok sót evett meg a zenekar menzáján (bocs, asztalánál), ezt követően Megadave még egy lemez erejéig tartott igényt a szolgálataira. Ugyancsak sajnálom Ellefsont és Friedmant, ez alkalommal nekik sem termett sok babér – egyenesen olyan érzésem van, mintha a Risk Mustaine szólólemeze lenne, amely alkalmat adott neki az átlagosnál nagyobb elérzékenyülésre, elgondolkodásra és kitárulkozásra.

Az Insomnia és a Prince of Darkness úgy fut át rajtam, mint egy cudar hasmenés, nyomuk nem marad. Már az Enter the Arenában felhangzik a „Crush ’Em!” biztatás, hogy aztán jöjjön a Megadeth ugyanilyen címet viselő popdala: Peace Sells…-es basszussal indul, táncos ritmussal és laza gitárral folytatódik. Abszolút rádióbarát nóta. Ha eddig nem fordítottam volna hátat Mustaine-éknek, nekem – régi rajongóként – ez már tényleg sok volt. Ám ami ezután a Breadline-ban jön… ahhoz képest még a Crush ’Em is acélos nóta. Aki esetleg az azt megelőző hat-hét évet marsi kiküldetésben töltötte, visszatérve joggal gondolhatta, hogy Dave időközben – a biztosabb megélhetés reményében – az AOR/pop rock vonalra nyergelt át. A régi underground dicsőség fényében nagyon gáz, amit hallunk, egyébként persze ezek is jó nóták, csak egy teljesen másik dimenzióban mozognak.

Az 1999-es line up Jimmy DeGrassóval

Hallgatom a The Doctor Is Calling -ot, az I’ll Be There-t, a Wanderlust-ot, az Ecstasy-t (amiben persze nyoma sincs eksztázisnak), és azt érzem, hogy ezen a lemezen valami nagyon félrecsúszott. A tompított megszólalás, a Bon Jovi-s stílus, a keménység és az agresszió hiánya… ez már rég nem az a riffelős-acsargó Megadeth, amit a ’80-as évek közepén megszerettem. Az album 51 és fél perce alig valamivel több, mint a Cryptic… hossza (46 és fél perc), ám a Risk az eredeti játékidejénél jóval terjedelmesebbnek (unalmasabbnak) tűnik.

Ismét csak az anyag végén halljuk azt a nótát, a Sevent, amiben végre megint karcolnak és tekernek egyet, bár a gitár felismerhetetlenül, a Megadeth-re egyáltalán nem jellemzően szól, ráadásul ebbe a dalba egy kommerszebb rock and rollos rész is becsúszott.

Ezután még egy lassú tétel (Time: The Beginning) és egy rövidebb, szintén komótos szerzemény van hátra (Time: The End) – nem túl meggyőző befejezés, bár feltételezem, hogy komoly koncepció húzódott meg a dalok kiválasztása és sorrendjük meghatározása mögött. Ezzel együtt nem lehet véletlen, hogy a Capitol Records ezt követően szerződést bontott a csapattal. Pedig nem ez volt a gödör alja: a fekete leves – a 2001-es The World Needs a Hero album képében – véleményem szerint még csak ezután következett…

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*