Lordi: Abracadaver (2021)

A finn szörnygárda iránt először 2006 táján mutattam érdeklődést, amikor Hard Rock Hallelujah című nótájukkal – metalzenekar létükre! – megnyerték az Eurovíziós dalfesztivált. Akkor mindössze négy számot gyűjtöttem be tőlük, majd egy másfél évtizedes pauza következett a kapcsolatunkban. Nem kevés előítélet által vezérelve, magamban egy olyan poénzenekarnak könyveltem el őket, akik túlméretezett Playmobil figurákként annyira ijesztőek és gusztustalanok akarnak lenni, hogy az már a nevetségesség határát súrolja. Holott nyilván tehetséges muzsikusokról van szó, amit korábbi sikereik és legújabb projektjük is mutat.

Az eddigi, nagyjából kétévenkénti lemezmegjelenéssel szakítva, legutóbbi anyaguk után egy évvel egy hét albumból álló box setet hoztak ki, ami a csapat sokoldalúságát bizonyítandó a Lordiversity címet viseli, s amelynek minden egyes darabja más stílusban fogant. A Skelectric Dinosauron a promószöveg szerint hard rock muzsikát, a Superflytrap-en diszkót, a The Masterbeast from the Moonon progresszív rockot, az Abusement Parkon klasszikus heavy metalt, a Humanimals-en AOR-t, az Abracadaveren speed/thrash metalt, a Spooky Sextravaganza Spectacularon pedig indusztriális zenét hallhatunk.

Óvatosan közelítettem ehhez a hétfejű szörnyeteghez, nehogy megfeküdjük egymás gyomrát, és a legdurvábbnak mondott lemezzel kezdtem az ismerkedést.

Ahogy az a bő egyperces SCG Minus 2: Horricone címéből is sejthető, westernes intróval indul az album, ami mostanában abszolút metal-konform, gondoljunk csak a Volbeat-re vagy a Me and That Man-re, a végére pedig még egy kis indiános hejjegetés is besikeredik. A Devilium viszont már teker ezerrel, ám egyelőre szó sincs thrash metalról: a dal keménysége, gyorsasága és a frontember hangja is a Judas Priest Painkillerét idézi. Jó a refrén és a szaggatott középtempók is, de a kétgitáros szólórészre sem lehet panaszunk.

A dalok kellően keményen szólalnak meg, ezen a lemezen szinte teljesen száműzték belőlük a billentyűs hangszereket, amelyek – gondolom – a ciklus többi lemezén hangsúlyosabban vannak jelen. Néha ugyan érzek egy kis metallicás, panterás riffelést, Hammett-es szólózást (Raging at Tomorrow), sőt, az I’m Sorry I’m Not Sorryban Mr. Lordi James Hetfield módjára intonál, de a zene inkább csak alulról karcolja a thrasht.

Bár viszonylag szűk regiszteren, de fogós nóták követik egymást: legtöbbjükre a (gyors) középtempó jellemző, a már említett Deviliumon kívül az I’m Sorry…-ban és a Bent Outta Shape-ben hallunk gyors részeket. Utóbbi meghökkentően durván indul, de aztán a refrénre ez a dal is megszelídül. Az Evil kezdő riffelése már-már testamenti magasságokba emelkedik, ám a refrén megint a metal melodikusabb irányzatai felé viszi el a muzsikát, a sikolyoknál pedig ismét Halford papa „kacsint be az ablakon”. A Vulture of Fire-ban gonosz gitárhangok köröznek felettünk, és ismét meg kell állapítanom, hogy Amen remek munkát végez a hathúroson. A záró, nyúlfarknyi Beastwood pedig – az anyag elején hallható hasonló darabra rímelve – egy kissé rendhagyó keretbe helyezi a szándékosan brutálra vett szűk háromnegyed órát.

Ha elvonatkoztatunk az áthallásoktól és attól, hogy zenekar részéről mindez csupán stílusgyakorlat, egyszeri kirándulás a keményebb muzsikák világába, az Abracadaverről nyugodtan kijelenthető, hogy egy, az átlagosnál jobban sikerült heavy/power (thrash?) alkotás. Számomra abszolút kellemes meglepetés volt, és tetszik annyira, hogy a szett más albumaival is próbát tegyek. Nem a Superflytrap-pel fogom kezdeni… 🙂

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*