Amikor harminc-plusz évvel ezelőtt egy Iron Maiden lemez elragadta a lelkem, elképzelhetetlennek tartottam, hogy olyan szavak, mint a „jazz” és az „improvizáció” – bármilyen összefüggésben is – egy mondatban szerepeljenek a metal kifejezéssel. Emlékeim szerint még a nem éppen vaskalapos thrasherek is (akik közé magamat is számítottam) úgy érezték, variálni a műfajokat csakis ésszerű keretek között érdemes, és a jazz meg a véget érni nem akaró improvizáció beemelése az ördögvillás fémzenébe már tényleg erős túlzás lenne. Ugyan mit keresnének ezek egy metalbanda háza táján? Volt a Maiden, a Slayer, a Metallica és az Accept (meg a többi, mindenkinek ízlése szerint), de nem volt impró meg szaxofon meg hegedű meg a többi „művészieskedő” huncutság. Nagyjából világos vonalak határolták el egymástól a különböző stílusokat, és a felbukkanó új bandák akkor férkőztek közel a szívünkhöz, ha egyediségük mellett azért a status quo-t is fenntartották. Akiket minősített határsértés közben értek tetten, azok meg is kapták a magukét, és csak az idő szolgáltatott számukra elégtételt.
Manapság viszont nyakig benne vagyunk a műfaji keveredések korszakában; bármilyen csizma jól mutat az asztalon, ha hozzáértő kezek rendezik el a terítéket. Hozzászoktunk a furcsaságokhoz, amelyekkel millió társulat próbálja a zenéjét színesebbé, egyedibbé, naprakészebbé tenni, átugrani velük a korhadó karámokat, a Kajgūn azonban alapjainál változtat az eredeti felálláson, és egy merész mozdulattal – a csizmával együtt – az egész asztalt ránk borítja.
Czimmermann András (szaxofon, fafúvósok, szinti) és Tóth Ádám (theremin, elektromos hegedű, effektek) a Modef nevű doom-jazz duóban zenélt korábban, Söptei Balázs (gitár) és Mesterházy Győző (dobok) pedig a Vanta néven ismert sludge zenekarból érkezett a száz százalékban improvizatív, instrumentális zenében utazó Kajgūnbe. A Budapest-Győr-Bécs tengely mentén szerveződött csapat két szirt között imbolygó, törékeny hídon egyensúlyoz. Előző formációik sludge-doom öröksége keveredik a fúziós jazz pszichedeliát sem nélkülöző szabadságával, és ezek elegye egy olyan különleges zenét eredményez, amellyel nem csak a hazai, de a nemzetközi színtéren sem sűrűn találkozni.
Daogoad címre keresztelt bemutatkozó nagylemezüket, akárcsak eddigi kiadványaikat (Maorey EP – 2020 és Chamber Works in Concrete koncertalbum – 2021), egyetlen nekifutásra rögzítették, élőben, úgy, hogy semmi nem volt előre megírva – vagyis abban a pillanatban született minden, amikor feljátszották. (Tulajdonképpen hetente csinálhatnának egy lemezt. 🙂 ) Kicsit olyan ez az egész, mint az orosz rulett: van abban némi rizikó, hogy nincsenek kijelölve támpontok, nincs eldöntve semmi, hogy „nem veszik a fáradtságot” a komponálásra, hanem hagyják, hogy a zene élje a maga életét, menjen, amerre jónak látja – át az érzelmeken és a tudatalattin –, pont oda, ahová éppen tartania kell. Ezzel a módszerrel könnyű lesodródni a térképről, elveszteni a hallgatók érdeklődését, háttérzenévé válni – és néha a Daogoad esetében is ez történik. Sem a zenekar nevével, sem a számcímekkel nem kívánják befolyásolni a befogadást – ezek is véletlen generálta betűcsoportok.
Egyszerűen csak van egy, a zenélés természetes gravitációjából eredő, egymás felé történő mozgás, egy áramlásszerű előre haladás, amiben hol ez, hol pedig az az elem kap hangsúlyosabb szerepet. Sludge riffek próbálnak olykor alakzatokba rendeződni, ami néha sikerül is nekik, de amilyen jól indulnak, olyan rövid életűek. Feltűnik egy doom hangulat, aztán elvész, mint ahogy minden hangszer átmenetileg visz csak egy neki passzoló ívet – jön egy szaxofon- vagy hegedűtéma, visszatér a gitár –, egymásra nyitogatják az ajtókat, de az állandó változás nem hagy rá időt, hogy bármi is gyökeret eresszen.
Valójában ez a gumiszerű képlékenység az, ami életben tartja a lemez négy tételét, és ami képes felkelteni (és ha kitartó vagy, fenntartani) a figyelmet az olyan negyedórás tételnél is, mint a Dhao Neyr Kouxmala, vagy az öt perccel rövidebb Alaiyenna. Végig ingoványos talajon járunk; számhosszoktól függetlenül, minden ötlet csak afféle átmenetet képez az előző és a következő percek képlékeny határán. Ahogy a méteres hullámokkal emelkedő-süllyedő óceánon sem lehet az előre kijelölt irányt nyílegyenesen tartani, itt is kerülőkön át érkezünk meg – sehová. Az ilyen zenéknél persze pont nem cél a megérkezés. Másra jár a rugójuk. Pillanatnyi helyzetünket lehetetlen megállapítani, de valahol mindig vagyunk. A struktúrák véletlenszerű összeadódásokból adódó pszeudo-szerkezetek, amelyek nem másolnak semmit – önmagukat sem. Az örök megújulás titka: úton lenni, lépésről lépésre benne lenni néhány szívdobbanásnyi pillanatban, átélni a megismételhetetlent, aztán továbbállni.
Az elmondottakkal talán nehezen egyeztethető össze, de mégis van az egészben valami alig érzékelhető, rejtett vázszerkezet-féleség, ami valószínűleg a tagok egymásra figyeléséből, a közös együtt lélegzésből ered, vagyis abból, hogy profi zenészek magas szintű hangszeres tudás birtokában ösztönösen valami maradandó létrehozására vannak „programozva”, és érzékenyen reagálnak a másik által beemelt témákra, továbbviszik és továbbadják azokat, létrehozva ezzel a múló pillanatok tünékeny halmazait.
Őszintén szólva, nem könnyű eset ez a lemez. A Daogoad átmenet a sludge és az (improvizációs) fúziós jazz között – valahol, talán éppen félúton –, de az összhatás inkább a free jazz felé húz. Hallgatása közben elkalandoznak a gondolatok, kiesnek részek (elvész a fonál, majd megkerül), így leginkább azoknak ajánlom, akiknek nem jelent gondot, ha olyan ösvényeken kell barangolniuk, ahol a kiszórt morzsák csak hézagosan mutatják az utat.
Leave a Reply