Ghost Toast: Shade Without Color (2022)

A szó szerint szellemes nevű debreceni Ghost Toast formációt nem szeretném különösebben bemutatni, hiszen 2020-as Shape Without Form albumuk kapcsán írtam kritikát (itt olvasható) és később egy interjúra is sor került (itt). Már így az elején, az őszinteség kelyhébe kortyolván, megvallom: egy ideje már rebesgették, hogy a srácok dolgoznak az új albumon, és egy picit tartottam is tőle, hogy milyen lesz a végeredmény. Az említett negyedik album olyan magasra rakta azt a bizonyos lécet, hogy azt megugrani szinte lehetetlenek tűnő feladatnak tűnt – azonban nem nekik! A március 3-án, a finn Inverse Records gondozásában (lehet, hogy csak digitálisan, fizikai formátumban, CD-n pedig újra a zenekar adja ki szerzőiben – amiből, remélem, én is kapok majd egy példányt) megjelenő album bizony magasan túlszárnyalja a Shape Without Form varázslatosságát vagy az Out Of This World térben elvesző lebegését.

A Ghost Toast kapcsán számomra a mai napig rejtély, hogy minek is tekintsük őket, annyira sokrétű muzsika ez, amiben a post-rock a kísérletező, elektronikus elszállások, a klasszikus zenei megoldások, a progresszív burjánzások, az ambient és filmzenei barázdák, valamint az art metal között vonaglanak a dallamok. Olykor iszonyat mélységekbe húzzák le a hallgatót, máskor pedig a felhők közé vagy azokon túli magasságokba repítik, s közben folyamatosan hullámzik és örvénylik a zenei massza…

Ami elsőre is egyértelművé válik, hogy sokkal bátrabban és intenzívebben használják a gitárokat (Rózsavölgyi Bence és Stefán János /basszusgitár, effektek, akusztikus gitár, billentyű/). A rengeteg középtempós zakatolás és riff-kiállás közepette kapunk szorongó húrtépéseket és mozgalmas szólókat (a Tool jellegű megoldások mellett az A Perfect Circle féle alternatív lágyság és a Russian Circles agyassága érvényesül), Pusker Jánosnak (cselló, billentyű) köszönhetően az Apocalyptica vagy éppen a Jelonek és a gitárok keveredése miatt Therion-, az indusztriális vágások végett a samplerekkel teli anyag pedig egy kicsit NIN- (Nine Inch Nails), máskor My Life with the Thrill Kill Kult- vagy éppen Tweaker-hatásokat mutat.

Sokáig agyaltam, hogy idehaza mihez is lehetne hasonlítani a négy észak-alföldi zenész muzsikáját, azonban ez nem is annyira egyszerű. Logikusan valahol Kátai Tamás és a Thy Catafalque magasságában találjuk a keresett halmazt, de természetesen megemlíthető még pár honi előadó: a Korai Öröm (leginkább a ’96-os anyaguk, hiszen a Shade Without Color tele van más kultúrák zenei egyvelegével), aztán itt van még nekünk a külföldön sokkal jobban ismert Yonderboi (alias László Fogarasi Jr.), néhol korai Anima Sound System, itt-ott a Másfél vagy az After Crying, illetve a Neo, de a Kontroll című film zenei anyaga is ebből a halmazba sorolható.

Nemzetközi téren a francia, art metalban utazó NAÏVE és tőlük is az Illuminatis album említhető meg, ami zseniális alkotás, azonban teljesen más perspektívából érkeznek, más a koncepció és a zeneiség, mint a debreceni srácok esetében. De felhozható még a brooklyni The Blood Of Heroes, az új-zélandi New Way Home, a norvég Frantic Bleep vagy a szintén norvég Manes, de ezek a formációk is csak a kísérletezés és a zenei térlátás koncepciói miatt vethetők fel a Shade Without Color kapcsán. Ez így egyszerű receptnek tűnik, holott iszonyatos sarkítás; a Ghost Toast zeneiségét nehéz bekategorizálni, legyen szó konkrét csapatok hatásáról vagy csak egyszerűen stílusról – muzsikájuk egyedi és maradandó, amire nem véletlenül figyelnek fel a nemzetközi színtéren is!

Az intenzívebb és agyasabb gitárok ellenére a lemez tele van a tőlük már megszokott filmzenei jelleggel, bevágásokkal és cizellált apró zajokkal, hangmintákkal és aláfestésekkel, amelyeknek köszönhetően egyáltalán nem tűnik üresnek az amúgy instrumentális anyag, és szinte sehol nem érezzük azt, hogy bizony némi ének is elfért volna a lemezen. Amúgy van pár sampler, ami mintha valódi vokálként illeszkedne bele a muzsikába, például a Let Me Be No Nearer és a Rejtekből női szárnyalása vagy a Deliberate Disguises rekedt suttogása. A lemez lényegében a Shade Without Color folytatása: mindkét cím T.S. Eliot The Hollow Men című költeményéből származik, így tehát a 2020-as és az idei korong is az üresség koncepcióját járja körbe, azonban annyira sokrétű és mesterien színes kavalkád ez, ahol inkább kapunk pangó mélységet, mint egy az egyben ürességet – legszívesebben olyan szavakat használnék rá, mint elidegenedés, távolság és érzelmi ridegség…

Természetesen érteni vélem a bevágott hangminták és beszédek jelentőségét és teóriáját. A hangzás is nagyon rendben van (keverés/mastering: Denevér Hangstúdió, Cserfalvi Zoltán és Boros Béla) és Tod Antal Miklósnak köszönhetően jó eséllyel a fizikai formában megjelenő CD is remek külsőségekkel fogja kiegészíteni a Shade Without Colort.

Egy kicsit a dalokról! A korong egyik legintenzívebb szerzeménye a kapkodós Whimper, illetve a Get Rid Of; az agyas húzások közepette is üt a Deliberate Disguises (itt érezni leginkább Cserős „Zoma” Zoltán alias Energiavámpír alapjait a Húsdaráló Projectből); de említhetném még az Acceptance jazzes zongorafutamait vagy a Reaper Man elszállós dallamait, a Leaders settenkedő elektronikáját és felhős billentyűit vagy a Rejtekből magyar népzenei elemeit. (Lehet sok mindent mondani a 1996-os Honfoglalás filmre, arra is, hogy mindenképpen szükség volt-e benne Franco Neróra, mindenesetre Koltay Gergely jó munkát végzett.) S bár a Ghost Toast záró darabja nem annyira a „puszta népe”, zseniálisan illesztették bele Ady Endre A perc-emberkék után című versét Bujtor István előadásában.

Nekem amúgy a korong hallgatása közben többször is beugrott a Half-Life 2 zsarnoki és elidegenedett világa (ami korántsem az ürességtől vált klasszikus FPS játékká, és minimális mértékben a borító is erre hajaz) vagy egy francia, Sin City jellegű animációs film, a Renaissance (Reneszánsz) zenei és belső birodalma. Még rengeteget írhatnék – elemezvén az összes dalt, de úgy érzem, tipikusan az az anyag lett a Shade Without Color, amiről nem beszélni vagy írni kell, hanem hallgatni és elveszni ebben a fura, földöntúli és alatti, szárnyaló és a mélységbe húzó képződményben, amely hazai vonalon nálam jó eséllyel az év albuma lett!