Fit For An Autopsy: Oh What the Future Holds (2022)

Elpazarolt jövő

Emlékszem, kissrácként nagyon sokat néztem a Jetson család című rajzfilmsorozatot a Cartoon Network csatornán, és sokszor elgondolkodtam azon, vajon milyen lesz a jövő a 2020-as évek környékén: lesznek-e repülő autóink, robotok fognak-e kiszolgálni bennünket és a felhők között fogunk-e lakni? Ezek a víziók folyamatosan változtak, miután felfedeztem olyan filmeket, mint a Mad Max trilógia, a Waterworld, a Szárnyas fejvadász vagy a Dredd bíró. Egyre inkább kezdtek olyan érzések eluralkodni bennem, hogy a jövő nem csupa napfény és szivárvány, hanem egy kegyetlen és gonosz hely lesz.

És manapság ez a megszokott norma. Polgárháborúk és zavargások a világ különböző pontjain, az osztálykülönbségek egyre tátongóbb szakadékká nőnek, és a világot mindenféle formájú, méretű és formatervezésű pestis pusztítja. Ha a jövő ígéretes is volt, elpazaroltuk… Ez az üzenet egyre inkább beigazolódni látszik, és ezt a témát járja körbe a modern deathcore-t játszó Fit For An Autopsy is. A 2008-ban alakult, Jersey Cityből származó együttes egy Dr. Seusstól származó albumcímet használ, hogy a hallgatót olyan világba csalja, amely nem optimizmussal, hanem komor realizmussal szól hozzá.

Legújabb lemezük, az Oh What the Future Holds mind zeneileg, mind pedig szövegileg a 2019-es The Sea of Tragic Beasts koncepcionális folytatása; merész kivonata a pusztító riffeknek, gerincaprító breakdown-oknak, valamint a lágy, melankolikus és olykor komplex melódiáknak. Még nekem is elég rendesen feladták vele a leckét (ezért is tartott ennyi ideig megírni a kritikámat); utóbbi két lemezük is elég komplex és progresszív lett, nem gondoltam volna, hogy a srácok ezt még tudják fokozni.

A kezdő nóta/intró, ami egyben a lemez címadója is, egy nagyon komor, borús zongorával és ambient hangzással indul, majd lassan épülve megindul az apokaliptikus és vészjósló riffelés, amit egy blastbeat sortűz és utána egy erőteljesen pusztító breakdown vezet le, ezzel is jelezve, hogy a lemez igazán súlyos és komor lesz.

A következő nóta, a Pandora egy remek dobkipörgetéssel indítva viszont egyből belecsap a közepébe, és onnantól kezdve a váltott húros death metal riffelés és maga az agresszív, de tisztán érthető hangzás viszi le az embert a földre, és szippantja be az alvilág legsötétebb bugyraiba. Joe Badolato vokálja szinte leszakítja az ember fejét, ahogy másodpercről másodpercre változtatja a scream és a hörgés tónusait, de a három gitáros (Will Putney, Pat Sheridan és Tim Howley) feszes játéka, egybeolvadva Josean Orta dobolásával is páratlan. Még a dallamos refrén sem vesz vissza a dal súlyosságából, hanem kiemeli az agresszív komorságot, hozzáadva a mélyről dübörgő, szaggatott breakdown-okat.

Harmadik nótának jön a Far from Heaven, ami számomra a legjobban megmutatta, hogy az együttes képes komolyabban is elrugaszkodni a deathcore műfajtól, és egy sokkal progresszívebb, komplexebb és mélyrehatóbb vonalat beleültetni a zenéjébe. Elsőre az volt a benyomásom, mintha egy Gojira szerzeményt hallgatnék, és Joe ezt még el is hiteti velem, ahogy ebben a nótában tisztán is énekel, nemcsak hörög. Azonnal az egyik kedvenc dalommá lépett elő a lemezen, mert egyszerre súlyos, atmoszferikus és elgondolkodásra sarkalja az embert. És szerintem ehhez a dalhoz készült az egyik leglátványosabb és egyben legzavaróbb videóklip is…

Az utána következő, középtempós, de annál súlyosabb In Shadows riffekben és breakdown-okban gazdag, és ugyanúgy, mint a Far from Heaven-nél, itt is megmutatkozik Joe változatos énekstílusa. A refrénbe beültetett tiszta ének és melódia nagyon fülbemászó, megfejelve a csordavokálokkal, amit hallva késztetést érzek arra, hogy én is velük üvöltsem ezt a részt, a végére szánt breakdown pedig instant fejrázásra ösztönöz.

Ötödik dalként következik a Two Towers, ahol a banda ismét megmutatja a progresszívebb oldalát, de itt érdekes módon már nemcsak Gojira-hatásokat veszek észre: jelen van a Mastodon, a késői Deftones, sőt, egy csipetnyi Pink Floyd ízt is felfedezni vélek a nótában. A szaggatott riffelés mellé párosuló, lazábbra vett, elszállós, atmoszferikus gitárhangzás másfajta megvilágításba helyezi a dalt, és még inkább elmélyíti a kötődésünket, ahogy az agresszívabb témák után szellősebbé teszik a megszólalást.

A Higher Level of Hate egy igazi groove-os riffelésű, a Sepultura Roots lemezét idéző, tamozós intróval induló nóta. A kezdőriffje viszont sokkal inkább hasonlít a Meshuggah egyik korai, kétezres évekbeli témájára, amit nem mertek felhasználni, mert nem éreztek benne elég potenciált. Ha megkérdeznék tőlem, eddig melyik számot tartom a legfogósabbnak a lemezen, határozottan, rezzenéstelenül mutatnék rá erre a dalra, mert nemes egyszerűséggel fogós és intenzív.

A következő tétel, a Collateral Damage leginkább a régi Fit For An Autopsy hívőknek lesz hatalmas kedvence. Már ahogy megindul a triplázós riff és Joe beordítása, érezni lehet, hogy ez a dal a földre viszi a hallgatót, eltapossa, és soha többé nem engedi fölállni. Egyszerű, de annál hatékonyabb breakdown-ja, illetve a súlyos, mélyről induló death metalos riffek után következő, melodikus témaváltás igazi fülorgazmust eredményez. A gitárszóló pedig mind technikáját, mind hangulatát, mind pedig fogósságát tekintve párját ritkítja. Nincsenek szavaim erre a dalra, ez egy deathcore-mestermű.

Az ezután következő Savages sem lassít a deathcore-os intenzitáson, sőt még inkább arra ösztönzi az embert, hogy ne hagyja abba az intenzív headbangelést és ne figyeljen oda a dal minden tizedmásodpercnyi részletére. Természetesen itt is érzékelhető némi lágy dallamosság, erőteljes csordavokálozás, mégis a középtempós riffek és gitártémák, valamint a melléjük párosuló basszusgitár és a dob ritmizálása ragad meg bennem a leginkább. A végére kanyarított breakdownt pedig lazán beszavaznám 2022 tíz legjobb breakdown befejezése közé.

Utolsó előtti nótának jön a Conditional Healing, amely egy lassú indulóval kezd, rátempóz, visszavesz, majd utána ismét maximális fokozatra kapcsol. És bár ezt a dalt tartom a lemezen a leggyengébbnek, nagyon jól felépített szerkezete miatt nem nagyon mernék belekötni.

A lemez utolsó dala, amely egyben a leghosszabb is (6:55), a The Man That I Was Not talán az egyik legmuzikálisabb szerzemény, és ahogy elkezdődik Joe tiszta énekével, az ember már-már azt hinné, hogy írtak egy atmoszferikus balladát. Azonban a dal feléhez közeledve újfent bebizonyosodik, hogy tévedtem: megindul az agresszióvonat, és a banda a hajunknál fogva üvölti az arcunkba a komor és groteszk valóságot, és ebből az üvöltöző, vészjósló szorongásból egészen a dal feléig nem enged el. Utána hagy egy kis pihenőt, hogy elmerülhessünk a saját gondolatainkban, azon filozofálva, hogy igazából milyen is ember. Aztán ahogy lassan újra felépül a nóta, azon vesszük észre magunkat, hogy egy erőteljes riffre headbangelünk, a kórus éneklése megbabonáz, és engedjük, hogy az utolsó taktusok lehúzzanak bennünket a kényelmetlenség és a bizonytalanság örökké tartó homályába.

A maga 45 percével lehet, hogy egyesek számára nehezen emészthető lesz az anyag, és bizony vannak benne elég komoly zenei visszahatások, de összességében egy nagyon jól megkomponált, letisztult és komoly emberi, társadalmi kérdéseket boncolgató lemezt kaptak a deathcore műfaj rajongói. Habár az évnek még nagyon az elején járunk, az már most megállapítható, hogy a Shadow Intent Elegy lemeze után a Fit For An Autopsy Oh What the Future Holds-a is határozottan a deathcore visszatérését mutatja, és nemcsak úgy, hogy megmarad a saját mágikus keretein belül, hanem ugyanúgy, mint a metal szinte minden irányzatánál, itt is nagyban zajlik a zenei határok feszegetése.

About Mácsai Dani 9 Articles
Sokan a Deprived of Salvation és a Green Hell gitárosaként ismerik. Nagy rajongója a metal minden irányzatának, de az igazán szíve csücske műfajok a nu, a death, a thrash és a metalcore. A Rattle Inc. oldalon is ilyen zenékről, bandákról ír.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*