Dymytry – a cseh Five Finger Death Punch!
Január második hetében jelent meg a prágai székhelyű, öttagú, maszkos Dymytry zenekar első angol nyelvű albuma, a Revolt. A csapat eddigi anyagait anyanyelvén adta ki, és mivel 2005-ös megalakulásuk óta a közép-európai régióban, illetve a német nyelvterületen is egyre ismertebbek lettek, úgy érezték, itt az ideje, hogy muzsikájukat megismertessék a nagyvilággal, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy angol nyelven jelentessék meg albumaikat.
Ahogy írtam, a csapat „a cseh Five Finger Death Punch”, ami nem azt jelenti, hogy a Dymytry egy kópiazenekar lenne (nem is lehet, hiszen mindkét csapat ugyanabban az évben alakult), hanem azt, hogy a Dymytry is a Báthory Zoli és csapata által kijelölt zenei irányvonalon halad, azaz erőteljes, groove-os, zúzós gitáralapok, géppuskaszerű dobritmusok, kiváló érzékkel megírt, dallamos refrének és kórusok jellemzik a csapat zenéjét.
A címadó számmal nyit az album, és nálam azonnal jön is a hidegrázás, hiszen úgy indul a nóta, ahogy bármelyik kiváló FFDP dal, és mivel meglehetősen elfogult rajongója vagyok az amerikai csapatnak, ezért talán érthető a libabőr! 🙂
A 300 című szám is azon az úton halad tovább, mint az előző, némi Slipknot-os hangulatban megírt refrénnel, legalábbis engem arra emlékeztet. Elég jó dallamérzékkel vannak megáldva a srácok, mert a melódiák hamar megtapadnak, szinte első-második hallgatásra dúdolhatók.
A Never Gonna Die zakatolós, középtempós nóta, egy kissé indusztriál hatású billentyűbetétekkel.
A Rise and Shine című tételben lelassítanak a srácok, és a nyugisabb oldalukat mutatják meg, ráadásul – ahogy az egész albumon, úgy itt is – kidomborítva kiváló vokális munkájukat. Itt jegyezném meg, hogy Protheus művésznéven futó frontemberük hangja meglehetősen érzelemgazdag, de kellően erőteljes is, akárcsak Ivan Moody-é, szóval egy igen jó hangi adottságú és képzett énekes.
Még éppen csak lecsengtek az előző, lassabb tétel dallamai, máris zakatol tovább a csapat az igazán közönség-énekeltető refrénnel támadó Awaking the Monsterrel; ahhh, de szeretem azt, ahogy szól a refrén első sorában a BUUUUUUURNIIING!!!!
Az Until the World Knows Why című nótában a zakatolás mellett itt-ott Rammstein-, Linkin Park-szerű dallamok viszik a prímet, és ugyanebben a stílusban jön az album egyik legjobb dala, a Touchdown is. A Tick Tock is nyugodtan odarakható a legjobb FFDP-zúzások mellé, simán megállja a helyét, ahogy a következő, Hope című szerzemény is a remekül megírt, nu metalos dalszerkezetével, refrénjével.
Az album utolsó előtti tétele, a Somebody’s Watching Me gitárriffje ismét jóleső bólogatásra készteti a hallgatót, a végére már védjeggyé váló együtténeklős refrénjével együtt. A záró tételként elhangzó Chernobyl 2.0 pedig tökéletes és kissé sokkoló, de monumentális lezárása az albumnak a radioaktív zörejjel.
Mindent egybevetve, a Revolttal egy igazán remek anyagot tett le a Dymytry az asztalra. Úgy érzem, minden esélyük megvan a nemzetközi áttörésre, és drukkolok is, hogy ez sikerüljön nekik. Nem adhatok öt pontot, mert akkor hamar megkapnám, hogy nekem minden zene, legyen akármilyen is, nagyon tetszik, ezért egy fél ponttal alacsonyabb a végső osztályzat. 🙂
Leave a Reply