Dismal Euphony: Soria Moria Slott (1996), Autumn Leaves – The Rebellion of Tides (1997), All Little Devils (1999)

A Dismal Euphony az énekesnőt állandó tagként alkalmazó szimfonikus és gótikus black metal alapítói közé tartozik, de a neve mégis feledésbe merült. Tipikus példája annak, amikor egy kis kiadós (Napalm Records) zenekart a kezdeti eredetiség miatt egy nagyobb kiadó (Nuclear Blast) felkarol, majd a banda a nagyobb lemezeladásokat célul kitűzve feladja az eredetiséget. Aminek köszönhetően nemhogy több albumot nem tudnak eladni, de még a régi rajongóik is elfordulnak tőlük. Hozzáteszem, a Dismal Euphony legnagyobb előnye, hogy még az „elkommercializálódott” (idézőjelben, mert azért nem váltak popcsapattá) lemezeiken is nagyon jó, fogós dallamokat tudtak írni.

Négy nagylemezt jelentettek meg, és az első három albumuknak azért megvan a saját rajongótábora, amelyek nem feltétlenül fedik egymást, mivel mind a három lemez különbözik a többitől.

A zenekar 1995-ben jelentette meg Spellbound című demóját három számmal, és már azok is egy teljesen kiforrott zenekart mutattak. Nem árt tudni, hogy akkor még a Cradle of Filth, a Dimmu Borgir és az Emperor is csupán az első albumánál tartott, sőt a Mayhem is (az Immortal és a Darkthrone három, illetve négy nagylemezzel rendelkezett), az Old Man’s Child pedig csak egy év múlva jelentette meg első albumát. Ráadásul a demó hangzásában nem sokkal marad el az egy évvel későbbi első nagylemezüktől.

A Soria Moria Slott tökéletesen keverte a skandináv black metalt a szimfonikus és gótikus elemekkel, annyi eredetiséggel, hogy könnyen meg lehetett őket különböztetni a Summoningtól, a Dimmu Borgirtól, az Emperortól vagy a Cradle of Filth-től. De az olyan szintetizátort és női énekest használó gótikus doom/death metal zenekaroktól is, mint a Tristania vagy a Theatre of Tragedy. És a női énekes zenekarok közül a Nightwisht, a The Gatheringet és a Within Temptationt is megelőzték (sőt, a Tristania is utánuk jelentette meg első lemezét). Úgyhogy a műfaj igazi zenei előfutárai voltak.

Már ezen a lemezen hallatszik, hogy milyen jó dalokat tudtak írni. A hangulatos, billentyűs témákban és dallamokban az azóta (2014-ben) elhunyt szintetizátorosnak, Elin Overskottnak is jelentős szerepe volt.

A Trollbundet című számba az itáliai barokk zeneszerző, Tomaso Albinoni G-moll Adagióját is beleszőtték. Azért nem kell megijedni, a lemez a fentiek mellett a tipikus skandináv black metalos elemeket is magán viseli, és a hangzása is eléggé alulkevert és nyers.

Aztán eljött 1997, amikor megjelent második nagylemezük, az Autumn Leaves – The Rebellion of Tides. Ezen olyan szinten tágították ki a szimfonikus/atmoszferikus black metalt a gótikus, melankolikus, romantikus hangulatokkal, és úgy lépték át a stílushatárokat, ahogy azt az Arcturus, az Ulver vagy a Samael csak a második-harmadik lemezétől kezdve tette.

Persze nemcsak ebbe az irányba nyitottak, hanem a heavy/power metal felé is. Valójában nincs is stílusa ennek a zenének, bármelyik pillanatban bármi jöhet benne. Nemcsak a gyors és a lassú témák váltakoznak egymással, hanem a gitárok és a billentyűs hangszerek is nagyon sokszor cserélnek szerepet egymással (hol az egyik, hol a másik hangszer a főszereplő). Keltziva éteri énekhangja és Elin légies billentyűjátéka varázslatos hangulatot adnak a lemeznek, amelynek legnagyobb pozitívumát ismét csak a fogós dallamok jelentik. Bizonyos szempontból hangulatzenét hallunk, ami elmélyedős, melankolikus, darkos, gótikus, közben mégis élettel teli. A billentyűs Elin Overskott teljesítménye csupán Sverdéhez hasonlítható, és neki is leginkább az első Arcturus lemezen bemutatott teljesítményéhez, ahol szintén a szintetizátor nemcsak hogy egyenrangú volt a gitárokkal, hanem sokszor át is vette tőlük a főszerepet.

Az utolsó dalt leszámítva (ami teljes más stílusban készült: ipari/industrial/elektronikus Ministry/NIN/Rammstein kópia, de a felejthető kategóriából) mindegyik kedvencem, még az átvezető instrumentális tételek is. Amit mindenképpen kiemelnék, az a lassabb, melankolikus, gyönyörű szép A Thousand Rivers; a gyorsabb Carven, ahol az alapot nem a gitár, hanem a billentyűs hangszer adja, s amelyben az éteri női énekhang és a blackes károgás váltja egymást; vagy a szintivel, akusztikus gitárral kezdődő In Rememberance of a Shroud, ami végül black metalban teljesedik ki. De lemezt nyitó An Autumn Leaf in the Circles of Time is ott van a legjobb számaik között. És persze ne feledkezzünk meg az egyből ható, hömpölygő dallamokkal teli Simply Dead-ről sem.

És sajnos itt véget is ért ez a hatalmas művészi teljesítményre képes formáció sikertörténete, mert a billentyűszseni Elin és az énekesnő, Keltziva kiszálltak a bandából. Pedig most jött volna csak el a népszerűséghez vezető időszak, mert második lemezük sikere után leszerződtette őket az extrém metal stílusok legnagyobb európai kiadója, a Nuclear Blast. A harmadik nagylemezüknek hatalmas durranásnak kellett volna lennie, viszont éppen az ellenkezőjére mutatott példát, amikor is egy tehetséges zenekar a kis kiadótól átmegy az őt felkaroló nagy céghez, de ezért olyan árat fizet, hogy a siker végül elmarad. Pedig működhetett is volna a dolog. Az éteri hangú Keltziva helyére a sokkal erőteljesebben és technikásabban éneklő Anja Natasha érkezett, Elint pedig (csak erre az egy lemezre szólóan) nem más, mint Waldemar Sorychta helyettesítette.

Akkor mégis mi volt a bukás oka? A stílusváltás.

Első két albumán a Dismal Euphony teljesen egyedi zenét játszott, és addig tágította a black metal határait, ameddig rajta kívül csak nagyon kevesen. A nagy kiadóhoz kerülve viszont – eredetiségüket elhagyva –átmentek gótikus metalba, remélve, hogy azzal a Paradise Losthoz, a Moonspellhez, a Tiamathoz és társaikhoz hasonlóan több lemezt adnak el. Csakhogy a fenti zenekarok ebben a stílusban az első hullámba tartoztak, míg 1999-ben a Dismal Euphony már csak a követőkhöz, a divatot meglovagolókhoz.

Nemcsak a zenében, hanem a szövegekben és az imázsban is változtattak: a korábbi tél, elmúlás, bánat, szerelem, létezés tematika helyett a zombis és vámpíros horrorszövegekre tértek át.

Azért az All Little Devils egy egész jó anyag, minden negatív kritika ellenére egy korrekt lemez, a gótikus metal színvonalas alkotása lett. És ezen is vannak olyan jó, egyből fogós, fülbemászó dallamok, mint az első két lemezen (a lemez ezeknek köszönhetően emelkedik ki az átlagos, másodvonalbeli alkotások közül). De zeneileg már kevés köze van az első két koronghoz: itt már nincsenek azok a változatos zenei témák, azok a hangulatos billentyűs futamok, azok az atmoszferikus szintiszőnyegek, és a black metal is csupán néhány extrémebb vokált jelent.

A zene jelentősen leegyszerűsödött. Azért szerencsére nem mindenütt, mert a gótikus zenekarokon kívül az Arcturus második lemeze, a La Masquerade Infernale hatása is érződik a címadó számban. Legnagyobb kedvencem viszont az andalító dallamú és szintetizátorjátékában a második lemezre emlékeztető Victory.

Ezután még kiadtak egy EP-t és egy nagylemezt, de azok meg sem közelítik az első három album színvonalát. Még a harmadik anyaguknak is megvan a maga közönsége, azok, akiknek nem jött be az első két lemez black-esebb irányvonala. És a folytatásban sajnos hiába hozták vissza a black metalos vonalat, ott már érződik az ötlettelenség, a korai időszakukat meghatározó Elin Overskott hiánya és a tagcserék hatása. A zenekar első albuma méltán vált kultikussá az underground zenei világban. A Dismal Euphony első anyagai megelőzte a korát, és olyan mértékben tágította ki a black és az extrémebb metal határait, ami csak a későbbi években jött „divatba”. Zenéjük a szépség, a keménység, a szenvedély, a melankólia és a költőiség tökéletes szintézise.

A szerző: Fehérfarkas 37 Articles
Már a gimiben is írt verseket és zenekritikákat egy igazi underground, amatőr vidéki újságba. Zeneileg mindenevő: a metal a kedvence, de komolyzenétől a fémzenén át az elektronikus zenéig mindenre nyitott, ha az minőségi muzsika.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*