David Lee Roth: Eat ’Em and Smile (1986)

Ahogy az legtöbbször lenni szokott, az énekes és a gitáros közötti zenei (és emberi) nézetkülönbségek vezettek oda, hogy a felek útjai elváltak egymástól: David Lee Roth szólózenekara élén valósíthatta meg saját elképzeléseit, Eddie Van Halenék pedig Sammy Hagarral nyitottak újabb sikeres fejezetet a csapat történetében. Mindez a ’80-as évek kellős közepén, az ultrasikeres 1984 album megjelenését követően történt, amivel mindkét fél alaposan feladta magának a leckét.

Míg Eddie-ék sötétebb, súlyosabb hangulatú muzsikát szerettek volna játszani, Roth-ot az élet és a zene napfényesebb oldala vonzotta: a csajok, a partizás, és mint az már a ’82-es Van Halen albumon, a Diver Down-on is nyilvánvalóvá vált, Dave a feldolgozások előadásától sem idegenkedett (azon a lemezen öt átirat is hallható). Némileg érdekes ellentmondás, hogy míg anyazenekara továbbra is előszeretettel használt szintetizátorokat, Roth mindezt egy jóval inkább gitáralapú hard rock muzsikaként tudta elképzelni.

Az énekes mintegy kiprovokálta a kirúgását azzal, hogy 1985 januárjában, még a Van Halen tagjaként megjelentette első szólóanyagát, a kizárólag feldolgozásokat tartalmazó Crazy from the Heat EP-t. Azon az anyagon még sessionmuzsikusok játszottak mellette (plusz néhány eredeti előadó, többek között Carl Wilson és Edgar Winter is tiszteletét tette a stúdióban), a bemutatkozó nagylemezre viszont egy virtuózokból álló supergroup-ot toborzott maga köré. Tegyük hozzá, a hangszereseket igazán ez a koprodukció tette világhírűvé. Kik is ők? A gitáros, Steve Vai addigra már bizonyított Frank Zappa zenekarában, megjelentette első szólóalbumát (Flex-Able – 1984), az Alcatrazzban pedig, akikkel egy lemezt rögzített (Disturbing the Peace – 1985), Yngwie Malmsteent váltotta.

Billy Sheenan basszusgitáros első igazi zenekara a Talas volt. A trió elvileg ’74-’98 között létezett, de a ’70-es, ’80-as évek fordulóján volt igazán aktív, ekkor jelentek meg stúdióalbumai, és a bőgős ebben az időszakban írta a Shy Boy című nótát is, ami végül az Eat ’Em and Smile-on kapott helyet. Sheenan Roth hívására fordított hátat anyazenekarának, de természetesen ezt követően sem mondott nemet az egyéb felkérésekre, sőt innentől vált igazán keresett vendégmuzsikussá. ’86-ban, az első DLR lemez megjelenésének évében például Tony MacAlpine bemutatkozó albumán, az Edge of Insanity-n is hallhattuk játékát.

Gregg Bissonette jazzdobosként kezdte pályáját, így a metal színtéren abszolút ismeretlen muzsikusként mutatkozott be Roth oldalán. Tudását később olyan nagyságok ismerték el és fordították a maguk javára, mint Joe Satriani, Richie Kotzen, Jason Becker, Steve Lukhater, Ozzy Osbourne vagy Carlos Santana.

Sheenan, Roth, Vai, Bissonette

Diamond Dave zenekarának bemutatkozó albuma 1986 júliusában látott napvilágot. A rajta hallható muzsikát glam metalnak mondják, amiben – a lemez hangulatát tekintve és látva a külsőségeket – lehet is némi igazság, én azonban soha nem tudtam őket egy kalap alá venni az irányzat „dude looks like a lady” zenekaraival. Több szempontból is kilógtak a sorból: egyrészt Roth jazz-szving-esztrád imádata okán, másrészt a lecsontozott hangzás és a technikás megközelítés is kiemelte őket a tizenkettő egy tucat hajbandák közül. (Tegyük hozzá, egyes lexikonok az Aerosmith-t, a Def Leppardot, a Queensryche-ot, a Kisst, Alice Coopert, a Whitesnake-et és a Twisted Sisterst is a glam metal skatulyájába helyezik, úgyhogy ennyi erővel DLR csapatának is ott a helye.)

Már nem emlékszem, hogy Komjáthy György vagy más, de annak idején a rádióban adták le a lemezt, és én fel is vettem belőle négy számot, azokat, amelyeket ma is a kedvenceimnek, az anyag ékköveinek tartok. A többi túlságosan puhánynak tűnt a magamfajta, alapvetően durvább zenékre éhező, tizenéves metalos számára. Ezek viszont kellően lendületesek, gitárközpontúak voltak ahhoz, hogy – ha a hátsó sorban is, de – helyet szorítsak nekik a gyűjteményemben.

Nem nehéz kitalálni, mely nótákról van szó. Az albumot nyitó Yankee Rose kapcsán szinte senki nem felejti el megemlíteni, ahogy az énekes és a gitár között zseniális párbeszéddel elindul a zene, miközben a basszus is ott dorombol a háttérben. Már itt megállapítom, hogy az átdolgozások kivételével bármelyik nóta simán beférne a Van Halen repertoárjába. A dal közepén megint Sheenan hangszere kerül előtérbe, itt és az Elephant Gun-ban is teljesen egyenértékű szerepet játszva olasz származású kollégája hathúros hangszerével.

A Shyboy-ban Vai gitárja hiperűr-sebességbe kapcsol, a pörgő dobról pedig a Van Halen Hot for Teacher-e ugrik be. Steve úgy virgázik, hogy az egy átlag metalrajongó számára sem válik unalmassá; itt (és a Sex and Religion albumon) találta meg az egészséges középutat a jó értelemben vett magamutogatás és az élvezhetőség, befogadhatóság között – aminek logikusan sokkal jobb terepe egy énekes, mint egy teljes egészében instrumentális produkció.

John D. Loudermilk folk-blues klasszikusának (Tobacco Road) átirata is remekül sikerült: számomra ez a változat jelenti az igazi „Tubákos utat”, kellően lendületes, csípős, nevetős tüsszentésre ingerel. S ha már vidámság: az Eat ’Em… kifejezetten felszabadult, jó hangulatú, játékos, humoros anyag (ami egy „vicsorgó” thrasher kamasznál nem feltétlenül jelent jó pontot 🙂 ).

Az Elephant Gunban Sheenan pörget a verzék elején, Vai gitárja zabolátlan csikóként vágtat és tör ki jobbra-balra a zene főáramából. Előbb a bőgő szólózik, aztán a hathúros hangszer, majd egy rövid párosra is időt szakítanak. Ez sem metal, de a leginkább talán még ez az: ott van benne a vadság, az energia, az élet.

A Big Trouble-t ma az „elmegy” kategóriába sorolom, a maga idejében viszont simán átpörgettem, pedig itt is jár a like a szólóért. Hasonlóan nem rohanós darab a Bump and Grind, de ebben a nótában nagyon ott van a monyó: a feszes, húzós tempó, Roth karcos sikolyai, a fortyogó, visszafogott gitár energiái ezt a szerzeményt is a jobb dalok térfelére tolják át.

Nyilvánvalóan idegen tollakkal ékeskedik, de az egykori Frank Sinatra-sláger That’s Life kifejezetten jól áll Dave-nek. Fúvósok, vonósok, vokál: a jól öltözöttek által kedvelt bárzene, nálam mégis belefér a kosárba – ellentétben a szintén fúvósokkal felhabosított, szvinges I’m Easy-vel, ami számomra a leginkább kakukktojás nóta az albumon. Időugrás, ami kizökkent a rockos, utazós hangulatból. A lazázó Ladies’ Nite in Buffalo? is inkább pop-, mint metalnóta, viszont kellemessé teszi az a funkys lüktetés, ami megint csak Sheenan négyhúrosának köszönhető – és persze ennek a közepéről sem maradhatott ki egy röpke gitárparádé. A Goin’ Crazy! pedig egy kifejezetten Van Halen hangulatú dal: kísértetiesen hasonlóan kezdődik, mint a „konkurencia” ugyanebben az évben, néhány hónappal korábban megjelent lemeze, az 5150 egyik dala, a Summer Nights, sőt még az 1984 albumon bevált szintik is megszólalnak benne. Dave-ék a maguk nótájának perkákkal adtak egyéni ízt. Érdekes, ez utóbbi szerzemény lett a lemez egyik slágerlistás, az MTV által is sokat játszott sikerdala.

A lemez mind a kritikusok, mind a rajongók körében kedvező fogadtatásra talált: a Billboard Top 200-as listájának egészen a negyedik helyéig jutott, és csak az Egyesült Államokban több mint kétmillió példány talált belőle gazdára. Hasonlóan sikeres lett a két évvel később kiadott, ugyanebben a felállásban készített Skyscraper is, ám annak a lemeznek a megjelenését követően, zenei nézetkülönbségekre hivatkozva előbb Sheenan távozott a csapatból (a helyére a dobos fivére, Matt Bissonette került), majd az albumot népszerűsítő turné végén Vai is búcsút intett társainak. Utóbbi muzsikus elsősorban szólókarrierjére kívánt koncentrálni, előtte azonban még a Whitesnake-életműhöz is hozzátette a maga részét: játszott a csapat 1989-es albumán, a Slip of Tongue-on, és turnézott is a kígyós zenekarral, aminek emlékét a Live at Donington koncertlemez őrzi. A Bissonette fivérek még egy DLR albumon működtek közre (A Little Ain’t Enough – 1991), végül pedig, bő másfél évtizeddel később az igazság pillanata is elérkezett, amikor a tékozló fiú végleg visszatért anyazenekara kebelére: a Van Halen története onnantól vele folytatódott, és tavalyelőtt vele is ért véget.

Lezárva az 1986-os sztorit, az Eat ’Em and Smile kapcsán sem az énekhangba, sem a zenébe nem lehet belekötni, egy-két nótába igen, de ezek is Diamond Dave színes személyiségének puzzle-darabkáit képezik. Amiből 35 évvel ezelőtt erősen válogattam, azt ma már idősödő fejjel, változatosság gyanánt – nem kevés nosztalgiával a lelkemben – cakkumpakk szívesen hallgatom.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*