„Benne akartuk hagyni a dalokban a próbatermi hangulatot”

Beszélgetés az Archaic zenekar tagjaival – 2. rész

Tegnap, az interjú első részében az énekes és a basszusgitáros posztján bekövetkezett változásokról, az ezekkel járó pluszmunkáról, a zenekar új munkamódszeréről és a lemezről lemaradt, illetve az utolsó pillanatokban született dalokról faggattam a csapat tagjait. Ma egy gitározó dobosról, éneklő szólógitárosról, a The Endgame Protocol alapkoncepciójáról, valamint a budapesti thrash kvartett idei programjáról és terveiről is szó esik.

Amiatt, hogy Peti most énekel is, változott-e a két gitáros közötti szereposztás, a témák aránya, az, hogy ki mit játszik?

Peti: A nehezebb témákat nyilván leadom Lacinak; az énektémák alatt nem én játszom a gyorsabb riffeket…

Laci: A kiállásokat, egyebeket nagyjából én szoktam játszani, de pusztán technikai okokból, és nem azért, mert bárki jobban akar virítani a másiknál. Szerintem mind a kettőnknek mindegy, hogy ki mit játszik, itt tényleg csak a célszerűségi szempontokat szoktuk figyelembe venni. Egyébként itt tenném hozzá, hogy a dobosunk, Csaba is gitározik a lemezen.

Melyik számban?

István: Az utolsóban.

Peti: Az intró egy hangját… (nevetés)

István: Leült, és gyönyörű vigyorral az arcán, deeennggg!!!, és látszott, hogy élvezi, ahogy kipeng a gitár.

Csabi: Énekelek is, dobolok is…

István: Mindenki mindent csinál: én is gitározom, basszusgitározom, énekelek. Szerintem ez tök pozitív dolog egy zenekar életében, hogy mindenki énekel a lemezen. Mindenki.

Püski László, Szabó Csaba Zoltán, Erdélyi Péter és Horváth István

A vokálban?

István: Igen. Természetesen nem hallhatóan, tehát nem feltétlenül mindig előretolva. Viszont Laci embertelen marhabőgése azóta is a csengőhangom.

Peti: Igen, a „No remorse!” kiáltás tőle származik. Azt én nem tudtam volna olyan bunkón lehozni: nagyon egyenes volt…

István: Fél liter vodka után odaállt, és „Nooo reee-moooorse!”

Laci: Egyébként nem is tudtam, hogy ilyen van bennem: amikor aláénekeltünk, annyira összeillett Peti hangjával… Igazából úgy történt, hogy már felvettünk egy pár vokált, és pont itt, a próbateremben vokáloztunk: elkerítettük, hogy akusztikailag jó legyen, és akkor jött egy ilyen hang belőlem. Ők meg csak néztek és röhögtek, mert amikor csak engem hallasz énekelni, az nagyon vicces. És akkor jött az, hogy hoppá, ilyen a vokál? Na, akkor néhány számról letöröljük, és újravesszük a vokálsávokat.

Csabi: Az előző lemezről pont az ilyen dolgok hiányoztak, mert úgy írtuk meg, hogy nem volt énekesünk: a témák úgy lettek egymásra dobálgatva, hogy nem voltak kitalálva sem a harmóniák, sem a vokálok…

Peti: Ott az énektémákat utólag kellett belegyömöszölni a számokba…

Tehát gyakorlatilag egy instrumentális lemez készült, aztán jött Tomi és ráénekelt?

Laci: Így, ahogy mondod! Amikor jammeltünk, mindig mondtuk, hogy na, itt lesz az ének. Amikor Tomi felénekelte, gyakorlatilag kész anyagot kapott, tehát nem volt olyan, hogy akkor ebből vegyünk vissza, vagy ott még módosítsunk a zenén. Ez a struktúra, erre kell az ének. A mostani lemeznél pont fordítva történt, pontosabban egyszerre, szimultán született minden: ezt néztük, azt néztük, ezért is tartott ilyen sokáig a munka, mert minden szempontot próbáltunk figyelembe venni.

Csabi: Pont most találtam meg a telefonomon egy nagyon régi táblázatot arról, hogy hogyan készültek a How Much…-os számok: „itt van egy kipengetős riff, itt egy szaggatós téma, és itt lesz majd az ének”. Így raktuk össze a lemezt.

István: Ha ezt az albumot egy stúdióban egyszerre kellett volna felvenni, hétfőtől a következő hét csütörtökig, biztos, hogy nem ilyen lemez született volna. Így viszont minden dallal volt időnk pöcsölni: szétszedni, összerakni, megnézni, hogy mi után mi jöjjön, hol legyenek a hangnemváltások. És ez a hangzásra is teljesen igaz: a legutolsó pillanatig nem volt meg a fejemben a lemez soundja. És pont ezért volt lényeges az időfaktor, hogy átgondoljuk, mennyire legyen ez az anyag modern hangzású, mennyire legyen egy 2022-es lemez. Nem akartunk beállni a sorba: fontosnak tartottuk, hogy az album megtartsa a tradicionális, old school thrash hangzást, egy kicsit modernebb köntösbe öltöztetve.

Vagyis azt mondod, hogy ez nem egy „2022-es lemez”?

István: Nem, de nem is ez volt a cél: koszos, szándékosan rengeteg hiba van benne. A gitározásoknál is pont ez adja az egész esszenciáját, ettől lett az egész élőbb, ösztönösebb. Azt is benne hagytuk, hogy sikál a gitár.

Csabi: És pont ez, amit István mondott, ad hozzá valami pluszt, mert nagyon sok lemezt tűpontosan játszanak fel: ismerünk olyan együttest, akiknél amikor a lábdob hozzáér a bőrhöz, akkor penget a basszusgitár, tehát patikamérlegen van kimérve a pontosság. Van, akinek ez jól áll, mi viszont pont hogy benne akartuk hagyni a dalokban a próbatermi hangulatot, az embert. Az egész ettől lesz élő: amikor hallgatod, olyan, mintha ott játszanánk neked, vagyis a hallgatónak.

Szóba került, hogy a két lemeznek más a hangzása, más koncepció alapján és más módszerrel készültek, de szerintem ez élőben már egyáltalán nem számít és nem is hallatszik…

Csabi: Persze, mert azért ebbe is próbáltunk egy olyan hangulatot belevinni, mint ami az előzőben benne volt. Egy kicsit annak a folytatása, jobban producelve, jobban meghangszerelve…

István: Én nem producelésnek hívnám ezt, inkább átgondolásnak.

Peti: Egyébként ez a legnagyobb különbség a két lemez között: hogy azt két ember rakta össze, Istvánék pedig a végén megpróbálták még kipofozni, ez viszont eleve csapatmunkában született…

István: Nagyon fontos például, hogy a daloknál különböző hangolásokat használunk: a gitárokat is különbözőre hangoljuk, pont azért, mert adott egy bizonyos tartomány, ami ebben az old school thrash-ben benne van, ebből megpróbáltunk nem annyira kilépni, viszont valahogy érdekesebbé kellett tenni a zenét, hogy, mondjuk, ne jöjjön egymás után két egyforma hangolású dal, mert azok akár még hasonlíthatnak is egymásra.

Laci: Nem is tudom, megszámoltuk-e már, hogy hány hangolás van a lemezen…

Peti: Három-négy váltakozik. Élőben viszont kettőből megoldjuk, és színpadon talán ezért sem szól annyira különbözően egy How Much…-os és egy Endgame…-es nóta, mert nyilván nem szopatjuk magunkat azzal, hogy hat gitárral megyünk egy koncertre. Igazából kis különbségekről van szó, egy laikus nem fogja észrevenni, hogy ez fél hanggal feljebb szólt a lemezen, a koncerten viszont lejjebb játsszuk. Nekem sokszor még kényelmesebb is így, hogy nem kell olyan magas hangon ordítani, és így élőben valóban egységesebb képet kap a zene.

Honnan származik az utolsó szám, az Until We Fade végén, az outróban hallható zenerészlet?

Csabi: Sokat gondolkoztam azon, hogy erről beszéljünk-e vagy sem, és arra jutottam, hogy megőriznénk a titokzatosságát, megadva a hallgatónak a lehetőséget arra, hogy megtalálja a forrását és így felismerje a mögötte meghúzódó jelentést. Ennek az egésznek – az intróval és az outróval együtt – van egy határozott üzenete, amit a dalszövegekkel ki is bontunk, a végén pedig minden összeáll, értelmet nyer.

István: A koncepció akkor válik teljessé, ha az ember a dalszövegek ismeretében hallgatja végig a lemezt: az intró szövegét, az outrót, és ahogy az egész felépül. Nekem ez nagyon-nagyon tetszik: az első olyan, a közreműködésemmel készült album, ami ilyen koncepciózusan épül fel.

Akkor beszéljünk magáról a koncepcióról! Mire utal a The Endgame Protocol lemezcím, és milyen közös gondolati szál húzódik végig a szövegeken?

Peti: Mint már említettem, ez Tamás szövegkoncepciója volt, amit mi továbbvittünk és kibontottunk. Az összeesküvés-elméletek témakörére építette a sztorit, amit egy legendás filmrendező ’80-as évekbeli low budget sci-fije inspirált. Mi van akkor, tesszük fel a költői kérdést, ha a valóságban is úgy működnek a dolgok, ahogy azt a filmben látható? Tamásnak volt egy olyan ötlete, hogy sakkfigurákkal próbálja megjeleníteni napjaink társadalmi berendezkedésének szereplőit: azokat, akik irányítanak, és akiket irányítanak. És hogy ez az egész rendszer mi felé halad, melyek azok a pontok, amelyeken keresztül folyamatosan fenntartják ezt a társadalmi berendezkedést? Van például az egyszerű kis gyalog, a paraszt – róla szól a Truth című nóta –, aki dolgozik, és semmit nem fog fel azokból a nagy dolgokból, amelyek körülötte történnek. Egy egész életet leél úgy, hogy semmit nem tud semmiről. Mindegyik dalnak volt egy ilyen központi sakkfigurája…

És ezeket megtartottátok?

Peti: Az alap mondanivaló mindegyik dal esetében változatlan maradt, csak egyes sorokat írtunk át bennük.

István: Amikor Tamás elment, egy csomó olyan dolgot hátrahagyott, ami még befejezésre várt. Rengeteg énektéma nem volt kidolgozva, úgyhogy Petinek bőven volt melója velük. Félig mint kívülálló mondom, hogy ezen a lemezen szerintem rengeteget fejlődött a csapat. Zeneileg mindenféleképpen, de Peti is nagyon sokat fejlődött énekben, onnantól, hogy elkezdtük a felvételeket, egészen addig, ahová végül a kész anyaggal megérkeztünk.

Mit gondoltok, a mostani album kijelöl egyfajta zenei irányvonalat a jövőre nézve, vagy csupán egyszeri kirándulás volt a dallamosabb témák világába, és a következő lemez megint más lesz?

Csabi: Egy kicsit olyan ez, mint a korszellem: ebben az időszakban ilyen hatások értek, a How Much… készítésekor pedig másfajta zenék és események inspiráltak bennünket. Hogy az elkövetkező hónapokban, években mi fog hatni ránk, azt még nem tudjuk.

István: Már vannak új dalok, demó is a fiókban…

Arról is az interjú előtt beszéltünk, hogy van annyi új témátok, hogy akár még ebben az évben vagy a következőben összeálljon belőlük egy újabb lemez. Ha rajtatok múlik, mikor jelenik meg a következő Archaic album?

István: Egy hónap múlva. (nevetés)

Csabi: Az Endgame… album esetében az volt a legjobb, hogy sokáig nem voltunk határidőhöz kötve, így meg tudtak érni a dalok. A következő lemezt nagyon rövid időn belül el tudnánk készíteni, de az nem biztos, hogy jó lenne. Ami most reálisnak tűnik, az egy két éven belüli megjelenés.

Az album grafikusának, Sallai Péternek adtatok-e támpontokat a borítóhoz, vagy teljesen szabad kezet kapott?

Csabi: 2019-et írtunk, hazajöttünk a Wackenről, és nekiálltunk az új lemez elkészítésének. Petiről tudtuk, hogy vagy totálisan el van havazva és rengeteg a munkája – vagy még annál is több. Ezért is készítettük el rögtön a klipet, és ahogy belelendültünk a következő album munkálataiba, neki is adtunk támpontokat: akkor már tudtuk, hogy mi lesz a lemezcím, és nagyjából a koncepció is megvolt, hiszen mint említettük, akkorra már három nóta is elkészült: a Behind, a Truth és az Endgame. Összeraktunk egy promó pendrive-ot, amin ezek a dalok is rajta voltak, és azzal házaltunk, azt adtuk mindenkinek: kiadóknak, koncert- és fesztiválszervezőknek. És ezután kapta Sallai úr a felkérést, majd egyszer csak jelentkezett ezzel a borítóval, ami így már 2019 novembere óta ott volt a fiókunkban, csak elő kellett venni.

Mik a további terveitek? Lemezbemutató áprilisban; utána turné, fesztiválok, külföldi fellépések?

Peti: Április 15-én lesz a Needless zenekarral közös lemezbemutató koncertünk a Dürer Kertben. Idén az lesz az első bulink, utána jön még egy-két vidéki fellépés: ami egyelőre fix, az Győr, Szeged és Székesfehérvár. Még egy pesti buli szerepel a terveink között, de azt a lemezbemutatóig nem fogjuk bejelenteni. Illetve mai infó, hogy két éve jártunk egy cseh fesztiválon, az Agressive Music Festen, és úgy néz ki, hogy oda megint tudunk menni. Illetve már fix, hogy a RUDE fesztiválon is játszunk Németországban!

Csabi: És ami számunkra is meglepetés volt, hogy az AMF-en a pénteki nap headlinerei leszünk. Ezen kívül még egy-két fesztiválos fellépés lóg a levegőben…

Peti: A nyarat még nem igazán látjuk, mert a magyar fesztiválok szervezői eléggé csendben vannak…

Csabi: A legtöbb helyre leadtuk a jelentkezésünket, de úgy tűnik, most mindenki várakozó állásponton van.

Peti: Lowland Fesztivál viszont biztos, hogy lesz, azt be is jelentették, és őszre van még egy nagy bulink, ami a Needlesséken keresztül jött: az ő dán kiadójuk szervezett ott kint egy fesztivált. Azt nyilván megpróbáljuk majd valahogy körbelőni, hogy ne csak azért az egy buliért kelljen kiutaznunk. De az még messze van, október végén kerül rá sor.

Akkor most intenzíven dolgoztok azon, hogy minél több ilyen külföldi, fesztiválos fellépésetek legyen?

Csabi: Igen, erősen szervezkedünk, ha nem is az idei évre (nyilván ezt is megpróbáljuk), de 2023-ra mindenféleképpen. Ez a lemez, azt gondolom, kifelé is jól mutat, remélhetőleg a nemzetközi promóciója is jól fog sikerülni. Próbálunk a legnagyobb magazinoknál a címlapra kerülni, bár több helyről is olyan visszajelzést kaptunk, hogy nagyon leterheltek, mert rengeteg zenekar küldi el nekik a lemezét, és egyértelműen megmondják, hogy az ajánló márciusig nem fog beleférni, az előadó maximum júniusban számíthat bármiféle megjelenésre.

Összességében elégedettek vagytok a lemezzel?

Csabi: Szerintem csak akkor lehet elégedett az ember, ha a Mona Lisát alkotta meg. Egyébként igen, jelen pillanatban tetszik, amit csináltunk.

Peti: Van egy ősi dakota mondás, hogy egy lemez akkor van kész, amikor azt mondod rá, hogy kész…

István: Technikailag mindig lehet tovább csavarni a dolgokat, de egy idő után tök felesleges. Tudni kell azt mondani, hogy elengedjük a gyerek kezét, hadd menjen, és nézzük meg, mit fut. Hogyan viszonyulnak hozzá mások, kinek mi a véleménye róla? És az idő fogja eldönteni, hogy ez egy kiforrott, jó anyag vagy csupán egy következő sorlemez, ami a süllyesztőben fogja végezni.

Van-e bármi, amit szívesen elmondanátok még?

István: Az első találkozásunkat muszáj elmesélnem, mert ezt szerintem még nem is mondtam el. Felhívott Vörös (Vörös Attila gitáros, a How Much… album producere): „Pistikém, figyelj, van egy ilyen zenekar, éppen velük dolgozom. Beszéljünk már róluk!” – Oké. Csináltuk a Jam School-t a nem tudom, milyen helyen, és ahogy ott ültem Attilával az autóban, éreztem, hogy nagyon rátok akar beszélni. „Figyelj! Szeretik a bort, de amúgy nagyon jó srácok. Már kész vagyunk a lemezzel, nekem nem lesz időm befejezni, mert megyek Satyricon-ozni.” Mondom, jól van, hozz össze velük! Megbeszéltünk egy találkozót a Haverok nevű sörözőben. Gondoltam, előtte csak rájuk nézek a Facebook-on. Csabi és Laci. Látom, hogy egymással vannak kapcsolatban. Hú, mondom, meleg thrash metal zenészek! Hííí, de jó lesz nekem! Tök félve odamegyek a találkozóra, nem tudom, mire számítsak. Nézem Csabit, közben dumálunk, mondom magamban, ő csak nem lehet meleg. Nézem Lacit is, ő sem tűnik annak.

Laci: Emlékszem, ott találkoztunk a zsinagóga mellett. Csabival egyszerre érkeztünk, te már ott ültél baseball sapkában. Láttuk, hogy olyan megszeppenten, félve nézel ránk, mostanáig nem tudtuk, hogy mi lehetett az oka…

Csabi: Amennyiben az olvasó szavaz nekünk némi bizalmat, most előrendelés keretén belül hozzájuthat exkluzív csomagjához, illetve a lemezhez is, amivel támogatja az együttes létezését:

https://archaic.hmusic.hu/

Köszönjük az eddigi támogatásokat, és köszönjük az interjút!

A szerző: Coly 1224 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*