Ashes of Ares: Emperos and Fools (2022)

Matt Barlow-val kapcsolatban tulajdonképpen egy az egyben leírhatnám azt, amit legutóbb Tony Martinról mondtam. Míg a vele készült Iced Earth-lemezeket annak idején rogyásig hallgattam, sőt, manapság is gyakori vendégek a lejátszómban, addig az anyazenekaron kívüli tevékenysége valahogy rendre elkerült. Nincs ezen mit szépíteni, igazi lusta rocker módjára mindig is megmaradtam a jól bejáratott márkanévnél, és Matt újkori formációival szemben inkább a friss Iced Earth korongokat részesítettem előnyben. Ez a helyzet akkor változott meg, amikor Jon Schaffert a jól ismert Capitoliumba betörős subidubi kapcsán bekasztnizták, és ezáltal több mint kétségessé vált a legendás csapat jövője.

Egy ilyen szituációban a magamfajta rajongót kiveri a verejték, lázas kapkodásba kezd, és kétségbeesetten keresi a gyógyírt a záros határidőn belül jelentkező elvonási tünetek ellen. Aztán egyszer csak egy halvány reménysugár bújik elő a sötét felhők közül: várjunk csak, hiszen a jó öreg Matthew sem tétlenkedett ám az elmúlt években! Nézzük csak meg, hogy mit is csinál mostanában! És ekkor jön a képbe az Ashes of Ares frissen megjelent lemeze, az Emperors and Fools, ami talán Barlow úr nagy lehetőségét jelenti egykori trónjának visszafoglalására.

Nem tudom, ki milyen elvárásokkal állt neki a lemez meghallgatásának, engem mindenesetre roppant kellemesen érintett a dalokból áradó zabolátlan energia. Akik az utóbbi idők Iced Earth korongjai kapcsán fájlalták, hogy a hősies pátoszra és a nagy ívű refrénekre kiélezett dalok már erősen az agresszivitás rovására mennek, azoknak javaslom, hogy sürgősen hallgassanak bele ebbe az albumba. Én bizony már egy kissé hiányoltam ezt a fajta fűrészelős power metalt Jon Schafferék friss anyagairól, így hát most jól kiélhetem a léggitározós hajlamaimat a korong hallgatása közben. A kihagyhatatlan műfaji kelléknek minősülő uncsi intró után berobbanó I Am the Night például rögtön egy olyan embertelen zakatoló riffel indít, hogy attól talán még maga Jeff Waters is a gatyájába csinálna örömében. Ez az erőtől duzzadó nóta egyben remekül demonstrálja, hogy mit várhatunk a lemez hátralévő részében. Vérbeli power metal zúzda ez, amely a hagyományok ápolása mellett is egy előre tekintő csapatot mutat, amely nem csupán a műfaj ezerszer hallott kliséiben kíván dagonyázni.

A lemez megszólalása például minden, csak nem ódivatú. Ez a modern, súlyos hangzás már eleve egy naprakész zenekar benyomását kelti, és mintegy mellékesen megsokszorozza az olyan bivaly nóták hatását, mint például az Our Last Sunrise. Megállíthatatlanul törnek elő a hangfalakból a pusztító riffek, Barlow pedig átszellemülten ontja magából a minden bizonnyal nem túl vidám szövegeket. Amikor a komor világvége-hangulat már végképp kezdene minket maga alá temetni, pont időben érkezik a Primed akusztikus indítása, és végre némi levegőhöz juthatunk a felénk áradó szónikus támadás közepette. Aztán persze a torzítatlan gitárfűrészelésnél már kezdjük sejteni, hogy nem lesz ennek jó vége: a látszólagos nyugalom vihar előtti csend volt csupán, és nemsokára folytatódik a kíméletlen pokoljárás. Egyre mélyebbre merülünk a kétségbeesett önmarcangolásban, amelyből ki tudja, lesz-e kiút a lemez végére?

Merthogy ezek a dalok nem pusztán agresszívek, hanem rendkívül komor hangulatúak is egyben. Mintha csak a végítélet háttérzenéje szólna, amelynek hallgatása közben szinte látjuk magunk előtt az istenek haragja elől menekülő, jajveszékelő embereket, és a mindent elborító, megtisztulást hozó lángokat. Érdekes módon, annak ellenére, hogy nem éppen vidám képeket vetítenek elénk ezek a dalok, valahogy mégis jólesik újra és újra megmártózni a lemez egyedi hangulatában. Talán azért van így, mert ez a zene (sajnos) remekül harmonizál a hétköznapok küzdelmeibe belefáradt ember lelkivilágával.

Semmi kétség, Freddie Vidales gitáros az Iced Earth-beli tagsága idején alaposan elleste Schaffer mestertől a dalszerzés csínját-bínját. Nem igazán lehet fogást találni a nótákon, legyen szó akár az olyan középtempós darálásról, mint a What Tomorrow Will Bring, vagy az olyan irgalmatlan metal csapásokról, mint például a Where God Fears to Go. A lemez csúcspontját jelentő The Iron Throne pedig mindent visz, ebben a tételben aztán végleg elszabadul a pokol. Aki visszasírja a korai Iced Earth albumok vadságát, az mindenképpen füleljen bele. És persze ne feledkezzünk meg a lemez meglepetés daláról, a Monster’s Lamentről sem. Ebben a tizenegy perces monstrumban a „Stu Block Utáló Gittegylet”, vagyis Matt Barlow és Tim „Ripper” Owens mutatja meg nekünk, hogy milyen is lenne, ha az Iced Earth egyszer amolyan Helloween-stílusban kívánna újjáalakulni. Természetesen a mesterének hátat fordító Block nélkül. A hírek szerint Schaffer néhány év börtönnel megússza kissé durvára sikerült diákcsínyét, szóval könnyen meglehet, hogy tényleg amolyan referenciamunkának szánták a srácok a Monster’s Lamentet.

Nem egy habkönnyű hallgatnivaló az Emperors and Fools, hiszen a már említett sötét hangulat mellett a nóták nem éppen slágeres mivolta sem könnyíti meg a befogadást. Ennek ellenére a műfaj híveinek mindenképpen ajánlatos megismerkedni vele, mert a lemez sötét atmoszférája bizony aljas módon képes magába szippantani a hallgatót. Engem például már egy hete nem ereszt, muszáj minden nap legalább egy-két nóta erejéig alámerülnöm ebbe a komor masszába. Amennyiben egy jóféle power metal zúzdára vágysz egy világklasszis énekhanggal, felesleges tovább keresgélned.

 

 

About Gabrielkiss 84 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

1 Comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*