A holland zeneszerző és multi-instrumetalista, Arjen Lucassen első számú „zenekara”, az Ayreon mellett időről időre más név alatt, más koncepció talaján mozogva is kiad albumokat. Utóbbiak közül a leghangsúlyosabb a Star One projekt, amelynek a mostani a harmadik albuma.
Lucassen úgy fogalmaz, a Star One lemezek mindig egyfajta reakciók, ellenpontjaik a közvetlenül előttük megjelent anyagoknak. A legutóbbi Ayreon album, a tavalyelőtti Transitus egy filmszerű alkotás, már-már musical volt. A zene a központi történetet szolgálta, erősítette, és a hangsúly elsősorban az énektémákon volt. Csak hangszeres, instrumentális részek alig voltak rajta – ellentétben a Star One legújabb anyagával, a Revel in Time-mal, amely egy riff-központú, a Transitusnál jóval súlyosabb alkotás, s amely a virtuóz hangszeres játékra fókuszál.
Bár a Star One albumok technikailag nem tekinthetők rockoperáknak, nincs bennük olyan folyamatos történetszál, mint az Ayreon-sztorikban, ennek ellenére mégis koncept albumok, amelyeket egy bizonyos alkotás vagy gondolatkör inspirált. A 2002-es Space Metalt a világűrről szóló sci-fik, mindenekelőtt az Alien-filmek; a 2010-es Victims of the Modern Age-et az olyan apokaliptikus, disztópikus mozik, mint a Mechanikus narancs; a Revel in Time központi témája pedig az idő manipulálása. A cím az időutazás (travel in time) és a „Leld örömödet a rendelkezésedre álló időben!” (revel in your time) kifejezésekből alkotott montázs. Utóbbi mondat Arjen kedvenc filmjében, a Szárnyas fejvadászban hangzik el a replikánsokat tervező és gyártó cég vezetője, Eldon Tyrell szájából.
Ami új az előző két Star One anyaghoz képest, hogy míg azokon ugyanazt a négy énekest – Floor Jansent, Russell Allent, Damian Wilsont and Dan Swanöt – hallhattuk, akik egy dalon belül is válthatták egymást, válaszolva a másik témáira, itt gyakorlatilag minden nótát más énekel. A váltás oka elsősorban a Covid-19 járvány volt, amely nem adott lehetőséget arra, hogy az énekesek Hollandiába utazzanak, és egyazon időben tartózkodjanak Lucassen stúdiójában. Ez viszont azt is lehetővé tette, és ez ismét csak Arjen kísérletező kedvét dicséri, hogy az egyes dalokat más énekesek is előadják. Így született meg második CD: ugyanaz a 11 szám némileg áthangszerelve, kilenc újabb vokalista tolmácsolásában. Hogy csak a legütősebb példát említsem, az albumot záró Lost Children of the Universe az első változatban Roy Khan (Conception, ex-Kamelot), a másodikban Tony Martin (ex-Black Sabbath, The Cage stb.) előadásában hangzik el.
Az alapcsapatot Arjen (gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, ének) és hű harcostársa, Ed Warby (dob) mellett Erik van Ittersum (aki egy különleges billentyűs hangszeren, Solina String Ensemble-n játszik) és két vokalista hölgy, Marcela Bovio és Irene Jansen alkotta, miközben a gitárszólókat mindkét változatban olyan hírességek játszották fel, mint Steve Vai, Michael Romeo (Symphony X), Ron Bumblefoot Thal (Sons of Apollo), vagy éppen Adrian Vandenberg (ex-Whitesnake, Vandenberg), énekesként pedig többek között Russell Allen (Symphony X), Brittney Slayes (Unleash the Archers), Jeff Scott Soto és Joe Lynn Turner tornáztatta meg a hangszálait.
A körülbelül 30 közreműködőnek köszönhetően az anyag igen sokszínűre sikeredett, zeneileg szinte minden dalnak más megszólalása és hangulata van. Ugyanakkor elég csak meghallani a nyitó Fate of Man első taktusait, hogy tudjuk, melyik galaxisban is bolyongunk. Szintihangokban gazdag textúrát kapunk, az űr nyugisan otthonos ürességét, majd a jól ismert, pattogó ritmust – ez bizony ismét hamisítatlan Lucassen muzsika!
Kedvelem Brittney Slayes orgánumát – saját zenekarában, itt viszont nem igazán tetszik a rá osztott szerep: keményebben, gyorsabban énekel, mint szokott, amivel szerintem pont hangjának egyedi karaktere tűnik el. Marcela Bovio – a második CD-n – jobban bejön ebben a szerepben. Russell Allen „dalának”, a 28 Days (Till the End of Time)-nak van egy jó vastag, gitáros alapdöngölése, és a basszus is itt szólal meg a legmarkánsabban – talán ezek az anyag legsúlyosabb pillanatai, de valahogy ennek a hangzásán is érződik a Lucassen-iskola, nem beszélve a súlyosabb részeket követő, dallamos szintitémáról. És hát igen, a Revel in Time album egyértelműen keményebb, mint, mondjuk, a Transitus volt: az anyagnak van egy mély, lefojtott, kompakt (konzerv) alaphangzása, erre jönnek az ének-, szinti- és gitártémák, amelyek kinyitják a hangdobozt és elevenné teszi a produkciót.
Az összefüggő történeteknek és az ilyen, különálló dalokból álló anyagoknak is vannak pozitívumaik: előbbiek magukkal ragadják a hallgatót, minden dalnak – még ha egyik-másik esetleg halványabb is a többinél – megvan a maga dramaturgiai szerepe, míg itt erre nem lehet hivatkozni: egy szám vagy megáll a saját lábán vagy nem. Szerencsére túlnyomórészt az előbbi eset áll fenn, persze legalább háromszor meg kellett hallgatnom a lemezt, hogy azt mondhassam: ez a nóta is tetszik, az is bejön és amabban is klassz a szóló vagy fülbemászóan dallamos az alaptéma.
Ha konkrét szerzeményeket kell kiemelnem, a lendületes és emlékezetes Fate of Man mellett egyértelműen a Prescient a kedvencem, amely csúcspontján a vékonyka nyitódallamot ismétli meg az énekhang, diadalmasan, többszólamú vokállal dúsítva. Szelíd nóta, kivételesen a billentyűs hangszer – és természetesen az ének (Michael Mills, illetve Will Shaw) – viszi benne a prímet. De a jellegzetesen tördelt, lüktető refrénű címadó szám (Brandon Yeagley/John Jaycee Cuijpers) és a magával ragadó refrénnel megkoronázott Bridge of Life (Damian Wilson/ Wilmer Waarbroek) is tetszik. A lendületes Today Is Yesterday is keményen döngöl, ráadásul az első változatban Dan Swanö mély hangját kiválóan ellenpontozza a női kórus. S ha már énekkar: a Lost Children of the Universe-ben olyan férfi és női kórusokat hallunk, hogy attól simán a Therion világában érezhetjük magunkat. 🙂
Eleinte luxusnak gondoltam egymás után meghallgatni a két CD-t, hiszen mindkettőn ugyanaz a 11 dal követi egymást. Mindig csak az elsőt pörgettem le, aztán egyszer a másodikra is bekapcsolva hagytam a lejátszót, és láss csodát: azok a verziók talán még jobban tetszettek. Pillanatnyilag nem igazán érzem, nem is tudom megfogalmazni a különbséget, de mintha a második dalfüzér súlyosabb, metalosabb lenne, mintha a nóták szervesebben illeszkednének egymáshoz, kevésbé tűnik fel az egy szám-egy énekes koncepció.
Kellett hozzá három-négy nekiülés, de mostanra a Revel in Time jobban tetszik, mint a legutóbbi Ayreon-album. Keményebb és fogósabb is, mint a Transitus, és még a csaknem 67 perces játékidő sem riaszt el az újbóli és újbóli meghallgatásától, olyannyira nem, hogy két alkalommal már közvetlenül egymás után, folyamatosan is lefutott a két CD. 🙂
Lucassen „házi grafikusa”, az eddig hét Ayreon album borítóját megalkotó Jef Bertels részletgazdag, elmélyedésre csábító fedlap-grafikát varázsolt a hanghordozóra – de a zene is ugyanilyen rétegzett, sokszínű: hol lágy, hol kemény, egyszer nőies, máskor férfias. Izgalmas, változatos anyag, viszont ha azt írnám, mestermű, maximális pontszámot kellene adnom rá. 🙂 Úgyhogy maradjunk annyiban: egy remekül sikerült, első osztályú alkotás.
Leave a Reply