Archaic: The Endgame Protocol (2022)

Amennyire elakadt a történet az első két lemez (2005 és 2017) között, annyira kijöhetett volna a lépés a második album megjelenését követő időszakban: egy remekül sikerült anyag (How Much Blood Would You Shed to Stay Alive?), hazai Battle of the Bands győzelem és Wacken-es fellépés… futott a szekér, zajlottak az események. Szorítottam az Archaicnak, és reménykedtem a mielőbbi folytatásban, abban, hogy a harmadik albumra nem kell 12, de még öt évet sem várni. Az anyag meg is született, ám a megjelenését végül minimum három dolog hátráltatta: az énekes, Jósa Tamás 2020-ban történt távozása, a basszusgitárosi poszt többszöri megüresedése, plusz a Covid-19 járvány.

Az elsőre szerencsére hamar megtalálták a megoldást: a 2018-ban érkezett gitáros, Erdélyi Peti ragadta magához a mikrofont, akitől nem volt idegen ez a szerep, hiszen több előző zenekarában is ő volt a frontember. Ami ezen a téren pluszmunkát jelentett, hogy az új dalok még Jósa Tomi közreműködésével születtek, az énektémákat az ő hangjára, stílusára szabták. Ezeket kellett „az utolsó pillanatban” átalakítani, a zenével összehangolni és újravenni.

Rövid időn belül kétszer kellett bőgőst keresniük: Illisz Ákost 2019-ben Nedoluha György, őt pedig tavaly Horváth István váltotta. Utóbbi nem teljesen új arc, hiszen hangmérnökként már az előző lemez megszületésénél is ott bábáskodott a stúdióban.

Miután ezt a két kihívást kipipálták, maradt a koronavírus. Tudjuk, egy új anyagot nem szerencsés pihentetni, azt élőben is népszerűsíteni, turnéztatni kell. Az elmúlt két évben erre nem igazán volt lehetőség, mostantól viszont erre is van esély. Az album március első napján jelenik meg, lemezbemutató április 15-én, azt követően pedig, gondolom, koncertek és fesztiválok, ami a csövön kifér.

A How Much Blood… után evidensnek tűnik, de azért elmondom, hogy – mint tartalmában, mind hangzásában, mind külsőségeiben – ez alkalommal is egy nemzetközi színvonalú produkció született. Jósa Tomi távozását követően sokakban felmerülhetett a kérdés: neki mekkora része volt abban, hogy a második lemez olyan lett, amilyen, és nélküle milyen irányba változik majd az Archaic muzsikája? Hiszen ha mást nem, az énektémákat nyilván nagyban meghatározta az ő jelenléte.

Nos, míg az előző albumon a csapat remekül ötvözte a Slayer és a Testament zenéjének erényeit, a súlyosságot és a sebességet, a technikás megközelítést és az agressziót, a The Endgame… kapcsán az volt az első benyomásom, hogy itt mintha inkább a szigorúbb, monotonabb riffelés, vagyis a thrash germán vonala dominálna. A zene masszív falán nemigen találtam kapaszkodót, egyedül a Lines című nótára kaptam fel a fejem. Hozzám mindig is a Bay Area-i vonal állt közelebb: szeretem, ha megjegyezhetőek a témák, ha az ének nem dallamos, ha a refrén egyes sorai nem rögzülnek rögtön, a zene legyen változatos, emlékezetes – vagy fordítva.

Aztán a dalok fokozatosan kezdték megmutatni a maguk szépségét. Peti több nótában is dallamosan, tiszta hangon énekel (Behind, A Cold Embrace, Endgame, Until We Fade), máskor egészen a hörgésig „lealjasodik” (The Subliminal), társai pedig több dalban is (Truth, Behind) háttérvokállal válaszolnak az ő témáira. Értékelem, hogy az új basszusgitáros, Horváth István játéka is hallatszik, hogy nem eldugják, hanem mintegy bemutatják őt a hallgatónak (No One Knows, Behind eleje). És ahogy egyre közelebb került hozzám az anyag, úgy alakultak át a preferenciáim is: a Linest ma már túlságosan könnyű falatnak tartom 🙂 , és jelenleg olyan nótákat nevezek meg aktuális kedvenceimként, mint a szintén fülbemászó refrénre kihegyezett, döngölő középtempós A Cold Embrace, amiben a hangszeresek is szépen megmutatják magukat, vagy az albumot záró Until We Fade.

A hallgató már a rövid, instrumentális No One Knows fenyegető közeledése hallatán is elvigyorodhat/megborzonghat, (jól) sejtve, hogy itt hamarosan valami lehengerlő veszi kezdetét. Az ezt követő Truth-nál ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy feljebb tekerjem a hangerőt – ezt a zenét nem lehet fület kímélően hallgatni. A lemezen egészséges ritmusban követik egymást a zordabb, dühösebb és a dallamosabb, barátságosabb témák. Az anyag elején még az fogalmazódott meg bennem, hogy ez alkalommal inkább a sebességre, mint az extrém súlyosságra helyezték a hangsúlyt, mire szembemasíroztak velem az Endgame páncélos hadosztályának középtempói, de a Lines-ra és az A Cold Embrace-re is ez a sebességfokozat jellemző. Vagyis iram szempontjából is egy változatos anyaggal van dolgunk, egyedül lírai nóta nincs az albumon.

A rádiós intró és outró egyfajta formai és gondolati keretbe helyezi a produkciót, angol nyelvűségével is jelezve, hogy az Archaic tagjai karrierjük kapcsán továbbra is nemzetközi léptékben gondolkodnak. Tegyük hozzá, a zene mellett a Sallai Péter (Bornholm) által alkotott művészi borító is a legjobbakkal emeli egy ligába a csapatot.

Bár a dallamos thrash híve vagyok, nem gondolom, hogy az Archaicnak a jövőben még inkább ebbe az irányba kellene elmozdulnia. Ezen a lemezen elég jól megtalálták az arányt a melódiák és a romboló energiák között, amivel mindkét irányzat (Bay Area és a teuton thrash) hívei számára szolgálnak élvezetes pillanatokkal. További részleteket a srácokkal készített, hamarosan érkező interjúból tudhattok meg az albumról.

A szerző: Coly 1224 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. „Nem lett volna értelme két ugyanolyan ritmusú és súlyosságú lemezt készíteni” – Rattle Inc.

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*