Mit is írhat az ember egy hibátlan lemezről? Egyáltalán van értelme agyondicsérni egy olyan albumot, amelynek a két-háromszori meghallgatása után szinte kizártnak tartom, hogy bárkiben is negatív vélemény alakuljon ki, aki egy kicsit is ért a zenéhez!? Ezt csak azért írom, mert egy adott zeneanyag túlzott ajnározása néha pont a várt hatás ellenkezőjét válthatja ki a hallgatóból. Szerintem mindnyájunknak ismerős a szitu, ha értitek, mire gondolok!
Zenei téren az Amorphis név számomra már régóta a minőség és az igényesség védjegye. Az ő lemezeiken jól érzékelhetően rendre összefonódnak a sok esetben összeegyeztethetetlennek hitt metal műfajok, ami a precíz dalírásnak köszönhetően jól felismerhetővé, egyedivé teszi a zenéjüket.
Az albumon hallható 11 dal fő jellemzője, mint azt már korábban is megszokhattuk a bandától, hogy szinte minden számban sűrűn váltják egymást a dallamos és a durva zenei és énektémák. Túlzás nélkül mondhatom, hogy itt a „leggyengébb dalban” is (ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről) olyan refrén van, hogy sok dallamos metal banda egész pályafutása alatt nem ír még csak olyat sem, ami ezt megközelítené! Számomra felfoghatatlan, hogy hogyan pattanhat ki ennyi „fülbemászó”, szuper ötlet a banda fő dalszerzője, Esa Holopainen fejéből! Semmi kétség, egy zseni a srác. 🙂
Anélkül, hogy belemennék a lemez részleteibe, azt azért megemlíteném, hogy az ezt megelőző albumhoz hasonlóan egy dalban ezen az anyagon is vendégszerepel egy csodálatos hangú hölgy, egy bizonyos Petronella Nettermalm.
Tiszta és erős hangzás, profi hangszerelés, remek dalok, óriási refrének, felemelő, magasztos zenei betétek és egy csipetnyi progresszió – ez az új Amorphis album. Jó szórakozást!
Válasz írása