Az Allegaeon névre keresve a mindennapjaink részévé vált legnagyobb keresőoldal nálam nem bővelkedett a magyar nyelvű találatokban. Ha nem tévedek, tematikus hazai fórumon ez idáig mindössze egy ajánló jelent meg az amerikai melodikus death metal csapat egyik korábbi kiadványáról, pedig van nekik jó néhány lemezük, ráadásul nem is egy névtelen hálószoba-kiadónál melóznak. Be kell, valljam, hogy ha egy végkiárusítás alkalmával filléres áron nem futok bele Elements of the Infinite CD-jük limitált kiadásába, ami egyébként az Allegaeon diszkográfia harmadik darabja volt, feltehetően én is simán elmentem volna az új korongjuk mellett.
A Damnum egyébként már a hatodik nagylemeze a coloradói kvintettnek. A Greg Burgess gitáros (lásd még pl. Nuclear Power Trio) által vezetett csapat a kezdetektől fogva a Metal Blade istállójánál dolgozik, a mindenkori tagok pedig az évek során egymásnak adogatták a kilincset. Az Allegaeon mai felállása Jeff Salzman dobos tavalyi csatlakozásával állt össze. A további két muzsikus, azaz a másik hathúros gazdája, Michael Stancel, illetve a basszer Brandon Michael, valamint az „énekes” Riley McShane halmozzák a zenekarokat, mindannyian érdekeltek egy halom egyéb, legfeljebb regionális szinten ismert death/thrash bandában is.
Az akusztikus bevezetővel startoló Bastards of the Earth gyorsan magasabb sebességbe kapcsol, és egy, a kilencvenes évek közepének szellemében megfogalmazott melodikus death metal tétellé terebélyesedik. A kötelező göteborgi nevek, azaz mindenekelőtt a korabeli Dark Tranquillity és az At The Gates befolyása több mint szembetűnő. A végletekig kidolgozott gitárszólók elsősorban Michael Stanne zenekarát és az Arch Enemy karcosabb dolgait idézik. A zömében öt-hat perces szerzemények rengeteg témából építkeznek, itt van például az Into Embers, ami alapból egy lendületes melodikus death metal gyalulás, rikácsolós vokálokkal, némi hörgéssel, megtördelt ritmusokkal; a nóta középrészében viszont egy váratlan leállást követően felpörgetik a tempót, majd tekernek két-három olyan szólót, amilyenekkel a néhai Alexi Laiho dobálózott fénykorában. Ha billentyűket is csatasorba állítottak volna, ez a tétel sima rikácsolós vokálokkal megtámogatva akár a Children Of Bodom klasszikusairól sem lógna ki.
A To Carry My Grief Through Torpor and Silence még gyorsabban pörög, a dalba integrált, közel-keleti dallamok által ihletett akusztikus betét pedig manapság már ebben a zenei közegben sem számít rendhagyónak. Az epikus szerkezetű Called Home-ot szintén ki kell emelnem, ami egy jól szerkesztett stíluskavalkád a kortárs modern metal szinte valamennyi irányzatát magába olvasztva. Akad egyébként a lemezen blastbeat, billentyűs betét és persze tiszta vokálok is. A két közjátékkal együtt épp tucatnyi dalt rejtő Damnum egy szinte másodpercre pontosan egyórás korong, amely összességében változatos, de nem könnyű hallgatnivaló.
Ha kedveled az általam fent körülírni próbált zenei világot, és nem gyorséttermi menüként fogyasztod a friss lemezeket, azaz hajlandó vagy többször is meghallgatni egy-egy új albumot, akkor érdemes némi időt szánnod a Damnumra. Írhatnám akár azt is, hogy ha bejött az új Needless korong, akkor a friss Allegaeon is tutira működni fog nálad.
Nameless
Válasz írása