Van olyan, hogy egy zenekar pusztán a nevével képes velem elhitetni, hogy jóban leszünk egymással. Amikor magam elé képzeltem a White Snake of Blackened Maze sugallta képet (ami ugye egy fekete útvesztő falai közt tekergőző fehér kígyó volt), már éreztem is, ahogy a titokzatosságba burkolózó belga zenekar szótlanul mellém surran a takaró alá, és anélkül, hogy egy hangot is hallottam volna a most terítékre kerülő lemezükből, sejtettem, hogy ez a vakrandi jól fog végződni. Hogy hová fajult a dolog, azt a fantáziátokra bízom, de pár részlet publikus – ezeket osztom meg most veletek.
Eleinte össze voltam zavarodva a korát illetően, mert mint kiderült, egy évvel ezelőtt már megjelent – ha minden igaz, digitális és korlátozott vinyl verzióban –, legalábbis a körülötte röpködő számok erre utalnak. A kedvcsinálónak szánt klip, a Shadow March már egy éve kint van, de a The Preacher of Nihil videója alig két hónapos – és ez is beharangozója az érkező albumnak. A zenekar és a kiadó felületein is 2021 novembere van feltüntetve megjelenési dátumként, és én ebből indulok ki. A By the Rivers of Heresy ezek szerint egy ma született, de egyévesnek tűnő album.
A csapatról csak információmorzsák lelhetők fel, a bio rész tehát pár mondatban letudható. Annyi a lényeg, hogy a 2017-ben, Brüsszelben alapított zenekart két tag, Wirogl és Wesdor alkotja, és saját meghatározásuk szerint cinematic black metalt játszanak, a By the Rivers of Heresy pedig a bemutatkozó anyaguk. Amennyire tetszett a nevük, komoly csalódásként ért volna, ha nem jön be ez a lemez, de nem csalódtam.
Talán a „cinematic” kifejezésen keresztül érdemes közelíteni hozzá, bár amit én ebbe a szóba képzelek egy metal lemez kapcsán, az egy csalósan kiegyensúlyozott, kétélű fegyver, amivel utat is vághat magának bárki a bozótosban, de össze is kaszabolhatja vele a kezét. Az, hogy egy zene filmszerűvé hizlalja magát, még nem biztosítéka annak, hogy egy jó filmről van szó, amit „de jó lenne látni!”. Amikor egy zenészben túlpörög a rendezői egó, könnyen túlzásokba eshet, így takarékra visszavett lelkesedéssel olvastam a „cinematic” jelzőt a WSOBM neve mellett. Örültem is neki, és tartottam is tőle.
Valóban, filmszerű keretek között ered az eretnekség folyója, de szerencsére nem abban a kilométer széles, fölöslegesen emelkedett mederben halad, ami az ilyen „mozis” produkciókat modorossá, bombasztikussá, túl nagy ecsettel festetté teszi, hanem abban a másikban, a vékonyabban, a szerényebb snittekben gondolkodóban. Akad persze itt is billentyűs és romantikával átszőtt „leíró” rész, de indokolt helyen és indokolt mennyiségben, pont annyira lazítva a talajt, hogy a lemez black metalos lelke azért megmaradjon, de mégse tűnjön „átlagos” keretek közt kovácsolt fekete fémnek.
Már első hallgatásra is színes benyomást kelt. A nyitó tétellel gyorsan bekalibrálja magát egy szintre, amit végig fenntart a korlátok közé szorított változatosságával. A végeredmény egy fraktálszerűen összetett, de távolról sem túlbonyolított, egységes felbontású kép, ahol a részletek ugyanolyan mértékben tudnak érdekesek lenni, mint az összegükből adódó 45 perc egésze.
A nyitó hármas (The King, Distrust Thy Teacher, Faith and Denial) határozottan black metal alapokon nyugszik – és később is ez adja a bázist –, de ott zizeg bennük az a megfoghatatlanul apró valami, amitől mindhárom tétel egy picivel több lesz önmagánál. Néhány jól elhelyezett témával – és ma már távolról sem fémidegen elemek visszafogott használatával – tíz perc alatt kirajzolja a zenekar saját profilját. A Smash the Low-tól kezdődően egyre több teret kapnak a darkos hangulatok (The Preacher of Nihil, Heretic Confessions), és a sötét romantika ködbe burkolt világa is felbukkan, leginkább a Prayer at the Ruins-ban. (És ha már sötét romantika: a The Vision Bleak jut eszembe, amikor erre járunk).
Az Arise-ban hallható, spagettiwesterneket idéző fütty téma (már látom is magam előtt Terence Hill cinikus mosolyát) talán csak egy Scorpions lemezen lenne tolerálható – meg itt, ebben a fekete mocsokban, ahol olyannyira otthonra lel ez a tájidegen elem, hogy a dal második fele lényegében köré épül – és milyen jól teszi! Erős hat perc az Arise, és nem is az egyetlen. Szólómunka terén sem nagyon emlékszem hasonlókra: nem csontig hasító húrtépést hallunk a lemezen, hanem veretesnek mondható, enyhe terpeszben előadott, hard rock ízű szólókat, amik ugyan lehetnének folyékonyabbak, de tekergőzésükkel így is organikusan simulnak bele a szövetbe, és nagyban hozzájárulnak a pozitív összképhez.
A legfontosabb elem azonban, amiben a WSOBM zenéje eltér a black metalos „szokásoktól” (vannak még ilyenek a „true” kategórián kívül?), hogy nem köröznek varjak az egén, azaz károgásmentes ének tolmácsolja az eretnekség témája köré festett víziókat. Született dark metalos hang vezet végig az öt-hat perces tételeken, egy sötéten simogató, határozott orgánum, amiben nemcsak jelentős erő van, hanem nagy mesélőkedv is. Öröm követni az útját. A többi hangszer éle viszont egy kicsit le van kerekítve, mintha mindenki hátrébb húzódott volna, egy fél lépéssel a fénykör széle felé. A tremoló témák hangfüggönye jégverésként pusztítja a határt, és a dob sem hagy kétséget afelől, hogy merről morajlik az ég, de a fáklyák fényének körét nem lépi át a vihar, mi pedig egy romos kastélyban húzzuk meg magunkat, míg csillapodik a vész. A zene sokszínűségének minősége és merészsége – de nemcsak ez, hanem például az ének jellege is – egy jófajta Rotting Christ lemezhez teszi hasonlóvá – és számomra egy kicsit be is tölti a The Heretics után maradt űrt.
Egy percig sem gondolom forradalminak vagy megkerülhetetlennek ezt a lemezt – és túlzottan „művészinek” sem –, ellenben üdítő színfoltnak nagyon is. A belga duó tagjai egyszerű alapanyagokból főztek számunkra valami enyhén egzotikus főfogást, amit jó étvággyal falhat mindenki, aki a menza kínálatának nagy részét már végigette, de örökké éhes, és olyan finomságra vágyik, ami azért nem fekszi meg a gyomrát.
Leave a Reply