Annak ellenére vállaltam be az új Volbeat album értékelését a szerkesztőségben, hogy nem voltam, illetve nem vagyok a zenekar elvakult rajongója, csak úgy elvoltam velük, azzal az érzéssel a lelkemben, hogy „nem rossz, nem rossz, hangulatos kis boogie metal”.
Az előzetesen közzétett beharangozó dalokra viszont felkaptam a fejem: UHHHH, te jóisten, ezek most masszívan bekeményítenek! És bizony nem csalódtam, ugyanis a Servants of the Mind igen erősen metalosra sikerült. Ami abszolút nem baj, előnyére vált a Volbeat-nek, ebben biztos vagyok.
A Temple of Ekur-ral indul az új album, és az első dobütésnél tudtam, éreztem, hogy ezt most nem k..ták el Poulsenék, és az összes fémszívű, aki korábban pont azt szerette a muzsikájukban, hogy tempós ritmusokra, húzós gitárriffekre építenek boogie-s, fülbemászó dallamokat, most elégedetten fog csettinteni, ha végighallgatja a lemezt.
Az igen kellemesen induló album második dalában, a Wait a Minute My Girl-ben a ’70-es, ’80-as évek boogie-s rock’n’rolljával sodorja tovább a hallgatót a csapat, ellentmondást nem tűrően, úgy, hogy ha tudnék boogie-zni, és ha lenne is valaki, akivel lehetne, tuti elkapnám egy körre. 🙂
Még fel sem ocsúdhatunk, és a The Sacred Stones szaggatott gitárjai késztetnek bennünket ütemes fejrázásra, pedig egy olyan boogie után, amire táncolni is lehet, illene pihenni… Gondoltam, majd a Shotgun Blues alatt, mert hogy blues, majd tényleg pihenek egyet… Ahaaa, meg egy frászt!!! Azt a betyár hétszentségit!! Még hogy blues?! Persze, akkora seggberúgás ez a nóta, hogy semmilyen energiaital nincs, ami így felébresztene, ha éppen elfáradnék. Uhhh! Számomra egyértelműen ez az album kedvenc nótája, a Metallicát, Anthrax-et megidéző riffhenger, ami elkap és kíméletlenül magával ránt egy hatalmas, léggitározós pogóba. AHHHHH!! Libabőőőőőőr!!!
Persze mielőtt bárki azt hihetné, hogy Poulsenék átváltanak thrash-be, azért az ő jellegzetes hangjára megírt dallamok gondoskodnak arról, hogy ne csak az izmaink feszüljenek meg az album hallgatása során, hanem a dallamokra kiéhezett hallójárataink is el legyenek kényeztetve. 🙂
S ha már a Shotgun Blues nem igazán blues, a következő The Devil Rages On című szerzemény olyan, hogy ha a király Elvis Presley élne, tuti csettintene rá egyet. És nincs lazítás, máris leszaggatja a fejünket a Say No More gitárriffje, ami amellett, hogy igen príma kis headbangelésre késztet mindenkit, bizony az újkori Metallica bármelyik albumának bármelyik dalában is elférne, a dal refrénje pedig az a kategória, ami rögtön beég az agyakba.
A Heaven’s Descent alatt sem csökken a sodró lendület és az igen könnyen dúdolható refrének száma, úgy érzi magát a hallgató (én), hogy órákon át képes lenne hallgatni az albumot, hiszen egyik nóta jobb, mint a másik. A Dagen For az a szám, amit a csapat egyértelműen a hölgyrajongók és a rádióhallgatók kedvéért szerzett, s bár valóban ultra dallamos egy darab, „vén metalos füllel” is olyan jó hallgatni.
A csajozós, rádiós hangulatból a The Passenger című szerzeménnyel tér vissza a banda az album elején már megszokott tempós, metalos, dallamos kis zúzásokhoz. Poulsen nem véletlenül ápol nagyon jó, baráti viszonyt a Metallicával, hiszen az album dalaiban a gitárriffekben is visszaköszön, hogy mennyire szereti Hetfieldéket.
A Step into Light briliáns refrénje és helyenként megint a ’70-es évek boogie-s rock’n’rollja is az album egyik kiemelkedő darabja. Úristen! Van ennek az albumnak egyáltalán rossz pillanata, leül egyszer is a hangulat? Minél többször hallgatom, egyre inkább úgy érzem, hogy sosem akarom abbahagyni, hiszen folyamatosan fenntartják az érdeklődésemet!
Na és amit a Becomingban műűűűvelneeeek!! ÁÁÁÁÁÁÁÁHHHHHH… UHHHHH… Thraaaaaashhh…!!! Súlyos riffek, amelyekre hihetetlenül jó érzékkel megírt, dallamos refrén pakoltak, de úgy, hogy ez is végig libabőőőőőr! A gitárszólók is szenzációsak, Rob Caggiano minden dalban nagyon odatette magát.
A Mindlock című tételben az köszön vissza, hogy Caggiano az Anthraxben is magára szedett némi hatást, hiszen ennek a dalnak a riffjeit akár Scott Ian is írhatta volna. A Lasse’s Birgitta wgy kicsit visszavett tempója után a Return To None kezdő dobütemei, zúzása „ébreszti fel” az esetleg elbóbiskoló hallgatót, mert hogy alapból nem rövid az album, de a deluxe verzió, amelyhez nekem is szerencsém, van különösen nem az.
Poulsen Metallica-imádata mellett az albumon többször visszaköszön az, hogy Elvis muzsikája is komoly hatással volt rá, hiszen a Domino című tétel újfent megidézi a Király korai időszakát. S amikor már azt hinnénk, hogy mindent hallottunk a Volbeat-től, nos, akkor előkapnak még egy halálos adag zúzást, és Dave Matrise (Jungle Rot) vendégszereplésével a megmaradt agysejtjeinket is legyalulják a Shotgun Blues death metalosított verziójával. Imááááádat! Brutális gyönyööör, ARRGHHH!!
A totális csúcspont pedig – mint ahogy a mestercukrászok szokták az utolsó cseresznyeszemet ráilleszteni világbajnok többemeletes tortájukra – a Metallica Dont’t Tread on Me-jének zseniális volbeat-es átirata, feldolgozása. Így kell elkészíteni egy feldolgozást, ez tényleg egy feldolgozás!
Alig tértem észhez a Bonded Into Blackness albuma által okozta mészárlásból, máris elkapott a Volbeat Servant of the Mind-ja, tökéletes év végi „szenvedést okozva nekem! 🙂 Azt kívánom, hogy csak annyira fájjon a szenvedés mindenkinek az album hallgatása közben, mint amennyire nekem! 🙂 Akkora ötös, hogy már inkább hatos az új Volbeat! 🙂
Leave a Reply