Tony Martin: Thorns (2022)

A Tony Martin nevével fémjelzett Black Sabbath lemezekre sok mindent lehet mondani, de azt az egyet biztosan nem, hogy a legendás zenekar legnépszerűbb alkotásai közé tartoznának. Szegény Martinnak nem is volt könnyű dolga, hiszen olyan énekes-legendák árnyékában kellett bizonyítania a rátermettségét, mint Ozzy, Dio, Ian Gillan vagy éppen Glenn Hughes. Ilyen nagy nevek után szinte természetes, hogy annak idején sokan hallani sem akartak egy jöttment énekessel próbálkozó Sabbath-ról. A rajongók egy maréknyi hányada viszont a mai napig visszasírja a zenekar eme roppant kreatív korszakát, és könnybe lábadt szemmel emlegeti az ekkor készült lemezeket. Jómagam is közéjük tartozom, ezért sokáig reménykedtem benne, hogy a Sabbath leállásával a két Tony újra egymásra talál, és friss muzsikával kedveskedik majd nekünk, ám ebből a mai napig nem lett semmi.

Annak ellenére, hogy nagyon kedvelem a vele készült Black Sabbath lemezeket, valamiért mindig figyelmen kívül hagytam Martin zenei pályáját. Azt ugyan tudtam, hogy kizárólag minőségi anyagokhoz adja a nevét, ám ezek valahogy mindig elkerültek. A friss albumot beharangozó As the World Burns hallatán viszont egyből tudtam, hogy ezt a korongot hallanom kell. Ez a szokatlanul kemény hangvételű nóta egyértelműen jelezte, hogy valami komoly dolog van készülőben, amiről nem érdemes lemaradni. Nyilván nem egy fullos power metal lemezre számítottam, de a promószövegek biztatóak voltak. Mert valljuk be, állati jól hangzik az a duma, hogy a mester egyik albuma sem szólt még ennyire „tonymartinosan”. Jelentsen ez bármit is.

Ezek után nyilván az volt a legfontosabb kérdés, hogy vajon a friss korong képes lesz-e a valamennyire felidézni az Eternal Idol vagy a Headless Cross mágikus hangulatát. Most, immáron a teljes lemezanyag ismeretében kijelenthető, hogy a Thorns ugyan nem egyenértékű a fent említett klasszikusokkal, de az elvonási tünetek csillapítására mindenképpen alkalmas. Egy határozottan jó albumhoz van szerencsénk, ám a tökéletességhez azért továbbra is egy Tony Iommi szintű zsenire lenne szükség. Scott McCellan és Dario Mollo ügyes gitárosok, szó se róla, de sajnos évtizedeken át döngetni a Sabbath-lemezeket és szakállat növeszteni nem elég ahhoz, hogy az ember a riffek mindenható urává váljon. Ha így lenne, akkor már régen az én fejem szerepelne az értelmező szótárban a „doom riff” meghatározása mellett.

Persze eszem ágában sincs elhallgatni a gitárosok erényeit, mert a Run Like the Devil-ben például baromi jó dolgokat pengetnek; ez a remekbe szabott tempós tétel egyben méltó párja az elsőként megismert As the World Burns zúzdájának. A Black Widow Angel belassult riffjei szép emlékeket idézhetnek a hallgatóban. Akik kedvelik a Cross Purposes albumot, azok jobb is, ha ezzel a dallal kezdik az ismerkedést. De a húzósabb tempóval nyomuló No Shame at All is kizárt, hogy csalódást okozzon bárkinek. Akik az Eternal Idol nagyívű, epikus dalcsodáira esküsznek, azoknak a Nowhere to Fly vagy éppen a címadó dal lesz a kedvükre való. Lassan induló, fokozatosan bekeményedő dalmonstrum mindkettő, a műfaj legszebb hagyományai szerint. A Passion Killer ezekkel ellentétben már egy kissé modernebb hangvételű dal, ám Tony dallamainak köszönhetően ez is remekül belesimul a lemez összképébe.

Ha már az egyéni teljesítmények kerültek szóba, érdemes megjegyezni, hogy a Venom-dobos Danny Needham változatos játéka igen kellemes meglepetést okozott. Lám-lám, úgy látszik, nem csak a black ‘n’ roll kalapálás megy neki, meg tud ő birkózni a fifikásabb ütemekkel is. Társával, az ex-Hammerfall basszer Magnus Rosénnel igazán remek ritmusszekciót alkotnak. Szinte már szívet melengető, ahogy ezek a különböző irányból érkezett zenészek ilyen jól össze tudtak csiszolódni ebben a zenekarban. Csak aztán nehogy Cronos bátyánk jól hátsón billentse Dannyt, amikor az itt tanult dobképletekkel merészel majd kísérletezni a Venom próbákon.

És végül ne feledkezzünk meg a főszereplőről, Tony Martin úrról sem, akinek a torka valami egész elképesztően jó formát mutat a mai napig. Olyannyira, hogy ki is kell osztanom egy kis metalos ejnye-bejnyét az öregnek: hát miféle rock and roller az, aki 64 éves korára még mindig nem piálta és bagózta el a maradék hangját is? Ebben a korban egy igazi rockernek már vérvörös fejjel illik küzdeni a magas hangokkal, és kifulladni minden második sor végére! Nekünk pedig lesütött szemmel illik tapsolni a produkcióhoz, és közben olyan marhaságokkal áltatni magunkat, hogy „hát igen, a magasak már megkoptak kissé, de a tűz ezért még mindig ott van a hangjában”. Vagy hogy „hát mi van ezzel a Tony gyerekkel? Iszik ez rendesen? Azt a Yellow Label kortyolgató Úristenit neki!” Á, hagyjuk is, a lényeg az, hogy hangja tényleg olyan erőteljes, mint harminc éve, és erről bárki megbizonyosodhat, aki meghallgatja a lemezt. Márpedig érdemes lesz meghallgatni, mert tényleg remek dalok sorakoznak rajta.

A legtöbb Black Sabbath rajongó nevében mondhatom, hogy az igazi megoldás továbbra is az lenne, ha a két Tony újra egymásra találna, és egy csésze angol tea mellett megvitatnák a közös jövő lehetőségét. Iommi mesternek állítólag több száz riffje és dalötlete van raktáron. Érdemes lenne átnézni őket, hátha ott van köztük az új Headless Cross. Amíg ez be nem következik, addig itt van nekünk a Thorns album, ami a lehető legközelebb áll az általunk áhított hangzáshoz. Ráadásul az eredeti hanggal és néhány egészen kimagasló dallal. Rajongóknak vétek lenne kihagyni.

About Gabrielkiss 83 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*