
A helyzet az, hogy mostanában valahogy nem nagyon találok magamnak új kedvencet. Rendre kattintgatok az ismeretlen lemezekre, várom, hogy na, talán ez majd lehengerel, de a hatás rendszerint elmarad. Nem tudom, hogy én lettem-e nehezebben meghódítható, vagy ennyire lapos művek születnek mostanában. Így hát az új utáni sóvárgásból adódó kielégítetlenségem miatt visszafelé vagyok kénytelen kacsingatni, és előkotorni néhány olyan, régen nagyon kedvelt albumot, amelyek mostanra ilyen vagy olyan okból elfeledetté váltak számomra.
Ilyen a címben szereplő lemez is. Valamelyik nap elkezdett hömpölyögni a fejemben az album nyitó nótája. Kitörölhetetlenül ott motoszkált és nagyon idegesített, hogy nem jut eszembe sem a zenekar neve, sem az album címe, de még csak a nótáé sem. Mígnem egyszer csak a semmiből beugrott a Throes szó, és onnan már egyenes út vezetett odáig, hogy ráébredjek, miről is van szó.
Egy 2004-es anyagról beszélünk, amit akkoriban nagyon szerettem. Szinte minden nap forgott a lejátszómban. Ez a banda nálam az abszolút egylemezes csapat. Csak és kizárólag ezt az egy albumukat szeretem. Ezen kívül van még másik öt művük, de azok szinte teljesen hidegen hagynak (bár az ezt megelőző lemezük, a Biding of the Spirit eléggé hasonlónak mondható).
Az Ezer Tó Országa felől ideszűrődő muzsikán nagyjából érződnek a honfitársak jegyei, mint például az Amorphisé. Éteri dallamok, hörgős és tiszta ének váltakozása, szintetizátorhasználat jellemzi a bandát. A tiszta énekre érdemes még egy pár szót fecsérelni, ugyanis Henri Koivula személyében egy nagyon jó torokról van szó, aki másodállásban a Shape of Despair pacsirtája is. Mellette Jani Heinola a másik alapító tag, aki hol gitáron, hol bőgőn, hol szintin játszik, néha pedig mindegyiken. 🙂 Mellettük Juha Ylikoski gitáros a harmadik legrégebbi tag, aki korában a Rotten Sound nevű grindcore csapat tagja volt.
Szóval a finn fiúk csapatják rendesen a melankolikus, hömpölygő, kiábrándult gothic metalt. De ez nem volt mindig így! A megalakulásukhoz egészen 1994-ig kell visszautaznunk az időben. Első anyaguk 1997-ben jött ki, és a Pakkasherra címet viselte. Az és az azt követő második lemezük, a Dreams of the Black Earth még amolyan folk/black metalt tartalmazott. A jelen anyagot követően pedig progresszívebb irányba fordultak. Ez a lemez a két korszak között egy ilyen kis unikum. Szövegeik poétikusak, a psziché rejtelmeibe vezetik a hallgatót. Magány, elveszettség – csak a szokásos északi témák… 🙂
A szóban forgó alkotás kilenc tételre bontható. A nyitó nóta, a Vertigo, amire klip is készült annak idején, a lemez legfülbemászóbb darabja. Egyfajta esszenciája az album egészének. Kitörölhetetlen dallamok, fájdalmas hörgő, károgó bugyborékolások, amelyeket időnként feloldanak a szintiszőnyegek és az éterien tiszta énekhangok. A klip látványvilága pedig megfelelően beteges mindehhez.
További nótáik még a Hollow Reflection, a Transcendence, a Black Carbon Snow mind-mind nagyon kellemes darabok, és 48 percen keresztül szórakoztatnak.
Sok extrát nem vonultat fel az album, de mégis valamiért kitűnik a többi közül. Magával ránt, nincsenek benne üresjáratok. Dallamai megragadnak az ember fejében, és a legváratlanabb időpontokban törnek elő. Nem korszakalkotó mű, de mégis, ha értékelni kellene, mai füllel is, több év után leporolva, megadnám neki a maximális pontszámot. Bátran ajánlom mindenkinek, akár odafigyelve, akár háttérzenének egyaránt.
Laq
Leave a Reply