Vajon mit csinál egy 67 éves doom metal legenda, miután letöltötte az anyja bántalmazásáért kiszabott 18 hónapos börtönbüntetését? Elbujdosik szégyenében a világ elől? Netán felhagy a zenéléssel és jó útra tér? Egy frászt! Punk bandát alapít! A javíthatatlan önpusztító hírében álló Pentagram-énekes, Bobby Liebling esete legalábbis erre enged következtetni. Bobbyt, úgy látszik, nem hatották meg különösebben a rács mögött töltött napok, mert a kóterból szabadulva a fű- és kokómámorban lebegő doom metal után hősünknek sikerült egy még lepukkantabb életformát tükröző zenei műfaj felé fordulnia. Ráadásul annak is a hetvenes évekbeli, ősi formáját idézi fel, vagyis azét a korszakét, amikor a vállalkozóbb kedvű zenészek talán még a patkánymérget is képesek voltak az ereikbe tömködni a kívánt hatás érdekében. Hiába, öreg doomster nem vén doomster. Vagyis punk. Tökmindegy.
Egy ilyen rossz életű vén strici természetesen csakis a magához hasonló csirkefogók társaságában érzi jól magát. Ha már úgyis a The Stooges Raw Power-je az egyik kedvenc lemeze, akkor miért is ne állt volna össze Jimmy Recca bőgőssel, aki a zenekar végnapjaiban pengette a négyhúrost az egyre inkább megőrülő Iggy Pop oldalán? De hogy még punkabb legyen a sztori, a New York-i színtér veteránját, Sonny Vincent gitárost is bevette a buliba. Hogy a portugál doomster Dawnrider két tagját, J. P. Ventura dobost és Hugo Conim gitárost honnan sikerült összekukáznia, arról már nem szól a fáma. Biztos úgy gondolta, van már itt éppen elég reumás vénember, az izzasztó ütemek diktálását bízzuk inkább a fiatalokra, nehogy rögtön az első próbán elpatkoljon valaki.
Ez a díszes társaság alkotja tehát a The Limit nevű zenekart, amelynek Caveman Logic című bemutatkozó lemeze tavaly látta meg a napvilágot. Hogy stílszerűen fogalmazzak, egy kissé fű alatt jelent meg a korong, olyannyira, hogy jómagam, Liebling úr kedvelőjeként is csak pár héttel ezelőtt vettem róla tudomást.
És hogy milyen maga a zene? Pontosan olyan felszabadult és zabolátlan, amilyet egy mindössze három zenekari próba alatt összegyakorolt lemeztől várni lehet. Nyers és ösztönös muzsika, amely magában hordozza a rock aranykorának dekadenciáját. Van benne minden, a pszichedelikus akkordbontástól kezdve egészen a pszichopata falbontásig. Még az autentikusan szellős hangzás is stimmel. Na jó, ezt a megszólalást manapság már inkább a „trottyos” jelzővel szokás illetni, amiben van is némi igazság. Bobby éneklés címszóval előadott, kilazult protkójú szörcsögését már nem is említem, mert az egyeseknél végképp kicsaphatja a biztosítékot.
És az a nagy büdös helyzet, hogy ez az egész így egyben egy valószínűtlen, működőképes elegyet képes alkotni. Konkrétan olyan frankón idézik meg ezek a vén csatalovak a hetvenes évek életérzését, hogy azzal könnyedén silányítják fémesen csillogó poháralátétté a manapság divatos fiatal retró bandák CD-it. Végtére is ki más tudná jobban tolni ezt az ősrégi műfajt, mint néhány kriptaszagú vénség, akik ott voltak annak születésénél? Akik nem fekete-fehér archív felvételekről ismerik a punk aranykorát, hanem megélték azt. Nem csupán fotókon látták Dee Dee Ramone-t, hanem talán még jól be is szívtak vele. Vagy éppen összeverekedtek. Vagy mindkettő.
Az, hogy Bobby Liebling újabban „utálja a doom metalt”, nem akadályozta meg a zenekarát abban, hogy egy ótvar nagy Iommi-riffel indítsák a lemezt. Persze csalóka a dolog, mert hamar átcsap a dolog abba a jó kis zajos ős-punk csörömpölésbe, ami az egész albumot jellemzi. Persze azért messze nem csupán annyiról szól a dolog, hogy a banda csak úgy, egy nekifutásból ledarálja a műsort. Különböző hangulatok, érzések valóságos kavalkádja ez a lemez. A Black Sea pszichedelikus surf punkja például kapásból az album egyik csúcspontja, de a zseniálisan szétcsúszott énekdallamokkal operáló These Days se piskóta. A lepusztult gitárfűrészeléssel támadó Fleeting Thoughts szintén ellenállhatatlan, akárcsak a Life’s Last Night enyhén motörheades zúzdája. A legnagyobb kedvencem viszont az Sir Lancelot lett azokkal az utánozhatatlanul flegma Liebling-dallamokkal. Vérbeli kétperces, háromakkordos remekművek sorakoznak itt, pont mint a régi nagyoknál. Rövid és velős album lett a Caveman Logic, ami csupán azért nem került fel a tavalyi tízes listámra, mert akkor még fogalmam sem volt a létezéséről.
Végezetül, miután minden szépet és jót elmondtam a zenéről, szeretnék egy pár sort üzenni Liebling úrnak, a csapat főkolomposának: Kedves Bobby! Először is, szeretnék gratulálni az új zenekarod remekül sikerült bemutatkozó lemezéhez. Bízom benne, hogy nem kell sokat várnunk a hasonlóan színvonalas folytatásra. Másodsorban, szeretném kifejezni abbéli reményeimet, hogy mindez nem fog a Pentagram-béli aktivitásod rovására menni. És végül, de nem utolsó sorban: az Isten szerelmére, legyél már egy kicsit tisztelettudóbb szegény öreg édesanyáddal! Hiszen tudod jól, hogy anya csak egy van, és nem illik vele csúnyán viselkedni. Pláne akkor nem, ha hosszú éveken át az ő pincéjében éltél, és az ő nyugdíjából fedezted a függőségeidet.
Leave a Reply