Lassacskán már két éve, hogy írtam az amcsi Terror első albumáról. Már ott is megemlítettem, hogy a második lemez is megérne egy misét, hiszen sikerült nekik rátenni egy jó nagy lapáttal. Hát akkor legyen így!!!
A 2004-es One with the Underdogs album megjelenése után a csapat nem sokat tétlenkedett, újra gőzerővel vetették magukat a munkába, aminek köszönhetően 2006 júliusában jött is a következő dühkitörés, az Always the Hard Way. Emlékszem, „hallatlanban” rendeltem meg a CD-t a Rock Nesst üzemeltető Bohner Lacitól, és amikor meghozta a postás, nagy izgalommal tettem be a lejátszóba. Kíváncsi voltam, hogy tudják-e hozni az előző album súlyos rombolását. Hogy tudták-e? Hajjajjjjj!! Nagyon is, sőt! Már az első nóta úgy seggen rúgott, hogy zsibbadó farpofákkal repültem Terrorszentmik…khmmm….akarom mondani Törökszentmiklósig!! A csapatban az első lemez óta eltelt két év alatt történt némi tagcsere, és ez a HC bandáknál néha eléggé kibogozhatatlan. HEHE!! Az anyagot a következő felállás rögzítette: Scott Vogel – ének, Doug Webber – gitár, Nick Jett – dob, Martin Stewart – gitár és Jonathan Buske – basszusgitár.
A 29 perces albumba akkora energiát préselt bele ez az öt jómadár, ami még a paksi atomerőművet is lepipálná! Nem tudom, mennyire szar az élet Los Angelesben, de ezekben a srácokban akkora düh tombolhatott akkoriban, ami ketté tudná repeszteni a Földet. A 14 szerzemény jóízűen megeszi reggelire King Kongot és Godzillát, aztán desszert gyanánt bevágja Chuck Norrist is puding formájában. Piszok jól megírt, betontörő riffek, ugrálós témák tömkelege, rohadtul ütős basszuspettingek, rengeteg csordavokál és olyan döngölések, amelyek még manapság is úgy felnyomják bennem az adrenalint, hogy még a klotyóajtót is lerúgom a pántról. Teljesen képtelenség ellenállni az albumból áradó erőnek. Lassacskán 50 éves leszek, de ha előkerül a lemez sörözgetés közben, olyan moshgyakorlatokat végzek a szobában, hogy másnap tutira be kell mennem a sürgősségire egy infúziólövetre
Arra gondoltam, hogy megemlítek néhány nótát, de teljesen felesleges, mert mindegyik képes arra, hogy a tornacsukád a plafonról lelógó csillárral hozzon össze egy randevút. Scott természetesen a lelkét is kiordítja!! Szerintem az album felvételei alatt triplájára duzzadtak a hangszálai. Egy kikacsintás van az albumon, egy egyperces rapbetét, amelyben olyan vendégek is közreműködnek, mint Ryan Rockwell basszer, Rob Viktum dobos, egy Murs nevű rapper és egy Mr. Dibbs nevű DJ, aki nem mellesleg rap producer is. Itt van még Aaron Butkus a Death Threat-ből, aki a You Can’t Break Me nótában segít be Scottnak. Na, és hogy a vendégsereg egy legendával is ki legyen bővítve, a Leeway-énekes Eddie Sutton is vendégszerepel a lemezen. A So Close to Defeat című szerzeményben énekel egy akkorát, hogy az ember hallójáratai örömmámorban úsznak!! Egyszerűen imádom az ilyen rekedtes, de mégis tiszta orgánumokat!!!
Tényleg nem tudom, hogy érdemes-e tovább pofáznom erről a gyöngyszemről, mert tulajdonképpen mindent leírtam, amit tudni kell egy 50 megatonnás ökölcsapással felérő hardcore bombáról. Amikor ezt írom, akkor is végtelenítve pörög nálam a CD, és igencsak vissza kell fognom magam, hogy ebben a felpörgött állapotban ne verjem szét a fejemen a klaviatúrát. Szót ejthetnék az igényes borítóról is, amely nem a megszokott HC séma, de minek? A lényeg itt, kérem szépen, a zene, az pedig leradírozza a hallgató fejét vagy csak szimplán lerúgja a nyakáról. Nekem ez a kedvenc Terror albumom, ami lenyugtat, ha ideges vagyok, és felpörget, ha búskomor. Remek háttérmuzsika sörözgetéshez, fitneszedzéshez vagy baseballütővel elkövetett portörléshez. De autózás közben is nagyon jó hallgatni. Az Atom becenévre hallgató haverommal mindig ezt bömböltetjük a kocsiban, ha csajozni megyünk! Na jó, nem csak akkor, hanem akkor is, ha orvoshoz visz, mert beállt a derekam a szobában való pogózás vagy a zene okozta öröm hevében bepróbált autofelláció miatt!! HEHEHE!!
Nagyon jó cucc és örök kedvenc!!
A Rock-Nesstől a mai napig hoz csomagokat a postás. Kell némi állandóság :).