Érdekes játék felfedezni, beazonosítani egy kisgyerek arcán a szülők jellegzetes vonásait, egymásra vetíteni a két képet, amiből így létrejön egy harmadik, ami azokból ered, mégis önálló individuum. Ugyanez igaz az olyan projektekre, produkciókra, amelyekben két vagy több karakteres művész egyesíti erőit.
Ha azt mondom, a Supershine-ban a King’s X frontembere, Doug Pinnick énekes-basszusgitáros és a Trouble bajszos gitárosa, Bruce Franklin adta tudása legjavát, azzal már tudjuk is, milyen izgalmas elegyre számíthatunk: egy kissé füstös hangon megszólaló, túlnyomórészt az élet mibenlétét boncolgató szövegekre, vastag gitárhangzásra, ahol a riffek hol súlyosan hömpölyögnek, hol pedig gőzmozdonyként zakatolnak. S e két komponens metszete egy zeneileg inkább a Trouble világára hajazó muzsika, ami nálam abszolút nyerő kombináció, lévén, hogy a chicagói kvintett muzsikája mindig is közelebb állt hozzám, mint a texasi királyok életműve. Pinnicknek a gyorsabb nótákban bizony ki kell mozdulnia a komfortzónájából, jellegzetes hajlításai azonban így is megjelennek a dalokban.
Az ezredfordulót közvetlenül megelőző időszakban járunk, a King’s X túl van a – szerintem nem igazán emlékezetes – Tape Head albumon, 1998-ban kiadót váltanak, az Atlantictól a Metal Blade-hez igazolnak át, és javában készülnek következő nagylemezükre, a Please Come Home… Mr. Bulbous-ra, amely végül 2000-ben látott napvilágot. Véleményem szerint egy kissé megtorpanó, útkereső korszaka ez a zenekarnak, amit a kezdeti gyors felívelés után egy kisebb hullámvölgynek mondanék. És ebbe az útkeresésbe, úgy tűnik, Doug-nak egy mellékprojekt is belefér.
A Trouble-ból 1997-ben távozik a csapat egyik meghatározó embere, Eric Wagner énekes. A zenekar túlélő üzemmódra vált, hivatalosan nem oszlanak fel, de nem is igazán aktívak. Amire azonban jó ez az időszak, hogy Franklinnek van szabadideje, amit régi barátjával, Pinnickkel szeretne eltölteni. Megírják, majd 1999 szeptemberében és 2000 februárjában Doug texasi stúdiójában, a Houndpoundban rögzítik is az anyagot. A keverést és maszterizálást a King’s X gitárosa, Ty Tabor végzi.
Alkalmi zenésztársaik nem meglepő módon részben állandó kísérőik, Jerry Gaskill és Jeff Olson, a King’s X és a Trouble dobosa, másrészt Wally Farkas, az ugyancsak houstoni Galactic Cowboys énekes, gitáros, billentyűse, aki ezen a lemezen Hammond orgonán működik közre.
Én a hazai Metal Hammer válogatáskazetta-sorozatának (Let the Hammer Fall) harmadik darabján szereplő I Can’t Help You révén ismerkedtem meg velük, és azt mondhatom, ma is ez a remek refrénre kihegyezett nóta a kedvenc dalom az albumról. A nyitó Take Me Away elejéről egyből a Trouble (és persze a Led Zeppelin Moby Dick-je 🙂 ) ugrott be, ám a hangzás annál is öblösebb, basszussal dúsított. Aztán megszólal Pinnick, és máris egy másik dimenzióban járunk… Mintha egyszerre szólna a két anyazenekar lemeze, és mindkettőről azok alapkaraktere jönne át.
Egy másik favoritom a lendületes Won’t Drag Me Down, az érzelmes Shadows/Light-ban pedig mindenekelőtt az tetszik, hogy egy érdekes „mutáns”; a dalok közül a legkevésbé itt érzem akár a Trouble, akár a King’s X hatását. A dalfüzérbe egy feldolgozás, a Grand Funk Railroad Shinin’ On-ja is bekerült, ami – gitárhangzása és harmóniái révén – csupán minimális mértékben lóg ki a sorból.
A lemez ígéretes kezdet volt, a folytatásra azonban már nem került sor. Eric Wagner 2000-ben ismét csatlakozott a Trouble-hoz, újból beindult a banda szekere, amiről természetesen Franklin sem maradhatott le. Így Pinnick is minden figyelmét újra anyazenekarának szentelhette. Vagyis a banda nevével azonos címet viselő bemutatkozó album egyben a trió hattyúdala is. Kár, mert igazán kellemes muzsikát, értékes anyagot hoztak össze a fiúk, amit sokáig nem hallgattam, most viszont újra a régi fényében ragyog nálam ez a csaknem negyedszázados alkotás.
Leave a Reply