Spiritual Beggars albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!

Mielőtt ehhez a cikkhez elkezdtem volna végighallgatni a teljes diszkográfiát, úgy gondoltam, nem lesz könnyű a feladat, hiszen alapvetően szeretem a svéd csapat muzsikáját, valamennyi albumukat ismerem, és egyetlen lemezre sem mondanám, hogy gyenge alkotás. Menet közben viszont szép lassan minden anyag saját kontúrt kapott, elég jól elkülönültek egymástól a korszakok, s ezek fényében már nem volt nehéz kiporcióznom az egyes alkotásokért járó szimpátiaadagokat, felállítanom a magam házi népszerűségi rangsorát, hozzátéve, hogy tényleg nüanszok döntöttek az egyik korong javára a másikkal szemben.

Megjegyzem, csodálom Mike Amottot, hogyan tud két ennyire különböző stílusban – az Arch Enemy-vel és a Spiritual Beggars-szel – is maradandót alkotni, egyiket sem alárendelve a másiknak. Hozzám a két csapat közül egyértelműen az utóbbi áll közelebb, ami Black Sabbath-os gyökereimmel és a stoner metal iránti elköteleződésemmel is magyarázható. És most nézzük az egyszemélyes zsűri szubjektív ítéletét!

9. Earth Blues (2013)

Amilyen sikeresen rátaláltak a kezdeti retrózás után a maguk stoner ösvényére, olyan „ballépésnek” gondolom az ellágyulást, a visszatérést a korábbi koncepcióhoz. Nekem legalábbis az utolsó két album kevésbé jön be, mint az azokat megelőző alkotások. A dalokban az illendőnél több Deep Purple- és korai Rainbow-hatást vélek felfedezni, a Kingmaker nyitó riffje például egy az egyben a Sixteenth Century Greensleeves kezdésére hajaz. Ráadásul a görög származású frontember, Apollo Papathanasio hangja mintha ezen a lemezen egy kicsit gyengébbre lenne keverve.

8. Ad Astra (2000)

A stoner éra számomra leggyengébb alkotása: nem igazán ütős anyag, de legalább jó hosszú. 🙂 A bónuszokkal együtt 14 nótát hallgattam végig több mint egy órában, de nem igazán tudnék közülük kiemelkedő szerzeményt említeni. Nézem a számcímeket, és egy refrén, riff vagy énektéma sem ugrik be – sokadjára is olyan, mintha egy új SB anyaggal ismerkednék. Talán még a Per Aspera ad Astráról és az Until the Morningról rémlik, hogy egész jó számok… Ami feltűnt, hogy a mély gitárhangzás mellé ezen a lemezen talán a megszokottnál is több billentyűstémát, Hammond-betétet adagoltak.

7. Sunrise to Sundown (2016)

Úgy emlékeztem, hogy ez az anyag sokkal bluesosabb, ám szerencsére tempós, van benne dinamika, még ha a hangzása nem is olyan vastag, mint a korábbi anyagoké. Apollo hangszíne szerencsére meglehetősen hasonlít Spice-éra, tehát énekfronton megvan a folytonosság – még ha a zene változott is valamelyest. Amott fő hatásai itt is kiütköznek: a Diamond Under Pressure Deep Purple-ösen indul és folytatódik, a Southern Startól pedig kifejezetten olyan érzésem van, hogy a David Coverdale-Glenn Hughes korszakos Purple-t akarják megidézni. Amit ha szeretek is, újramelegítve már nem ízlik annyira. A SpirBeg-től különösen, akiknek megvolt a maguk karakteres stílusa, hangzása. A What Doesn’t Kill You azért így is nagy kedvencem innen, és a többi dal is kellemes időutazás a ’70-es évek első felébe.

6. On Fire (2002)

Janne „JB” Christoffersson két Spiritual Beggars albumon foglalta el a frontemberi pozíciót, ez az első. Érezhetően más is ez az anyag, mint elődei: ének-centrikusabb. Spice hangját is bírom, de JB férfias orgánumát talán még jobban. A Rainbow-s, Deep Purple-ös billentyűstémák itt is jelen vannak, azonban az új nótafa miatt a Grand Magussal vont párhuzam sem teljesen alaptalan. Érdekes, nekem ez a lemez is megmaradt újnak, ugyanakkor szórakoztatóbbnak, élvezetesebbnek találom, mint az Ad Astrát. Kedvencként a Killing Time és a digipack-bónusz Burden of Dreams című nótákat emelném ki az albumról, amelyek fogósabb az átlagnál.

5. Return to Zero (2010)

Ez volt Papathanasio bemutatkozása a SB élén: orgánuma talán nem olyan erőteljes és karakteres, mint Spice-é vagy JB-é, de tiszta hang és abszolút passzol a zenéhez. Finom nóta a Spirit of the Wind: lírainak nem mondanám, inkább kietlen tájon utazós, porhóban galoppozós hangulata van. A Coming Home tempójában, gitárhangzásában Michael Schenker világára ismerek, és érdekes módon innen, a hetedik nótától kezd el igazán tetszeni az album. Tegyük hozzá, a rá következő Concrete Horizon is az MSG szellemiségét idézi meg. Kedvenc nótáim a már említett Coming Home és az A New Dawn Rising, de a The Road Less Travelled is mély nyomokat hagyott bennem.

4. Another Way to Shine (1996)

Számos alkalommal futtattam már le ezt a lemezt, tetszik a hangzása, a zene és a számcímek is régi jó ismerőseim, valamiért mégsem nőtt fel nálam a debüt mellé. Ráadásul a kibővített első és a második album között tartalmilag is van átfedés: a Blind Mountain, a Nowhere to Go és a Sour Stains – némi eltéréssel – mindkét korongon helyet kapott. Utóbbi szám itt Black Sabbath-osan kezdődik, az Entering into Peace Jimi Hendrix-esen szólal meg – amivel nem azt akarom mondani, hogy koppintásalbummal van dolgunk, csupán ilyen hangulatokat közvetít, ilyen idő-diákat vetít elénk. Ha pedig a nyitó Magic Spellt hallgatom, egyértelműen a zakatolós Trouble jut eszembe róla. Nálam erről a lemezről a demós Broken Morning üt a legnagyobbat…

3. Spiritual Beggars (1994)

Kézenfekvő lenne a Black Sabbath-os párhuzam, de Amotték szerencsére ügyesen elkerülik ezt a csapdát. A zene (a dob) zörgősebb, és Spice éneke sem hasonlít Ozzy produkciójára. Meghökkentő, de nagyon jó a Yearly Dying jazzes befejezése. A Pelekast talán lendületessége teszi a kedvenc nótámmá erről az albumról. Led Zeppelines gitárral köszön be az Under Silence, erősen rhythm and blues-os a Magnificent Obsession (el is jammelgetnek benne több, mint kilenc percig), de érzek az anyagban egy halvány grunge-os mellékízt is (The Space Inbetween). Lendületesen pumpál, pörög a Blind Mountain, aztán ez is átmegy blues/jazz rockba.

Élvezet hallgatni a ritmusszekció (Ludwig Witt dobos és Pingo Sjöholm sessionbőgős) játékát: ahogy brillíroznak, ahogy variálják, díszítik a témákat, ami megint csak a muzsika blues-os/jazzes oldalát domborítja ki. Az analóg hangzástól nagyon retró hangulata lesz az anyagnak, ami nem meglepő, viszont a rá következő Another Way to Shine-nal együtt a zenekar egy nagyon markáns korszakát adja ki. Inkább hard rock, mint stoner metal, de így is kiemelkedő produkció. (Az eredeti album csupán hat nóta és bő fél óra, ez hízott fel aztán tíz dalra és csaknem 50 percre.)

2. Demons (2005)

Az elmúlt években egyértelműen a Return to Zerót és ezt a lemezt hallgattam a legtöbbet a csapattól; szerettem a keménységüket, viszont úgy emlékeztem, hogy a Return… az ütősebb alkotás. Hát nem. 🙂 Az újkorszakos Spiritual Beggarstól egyértelműen ez a kedvenc albumom, és bár az első két korong is remek darab, a Demonst bármelyiküknél előbb támad kedvem lepörgetni. Ezen is JB Christoffersson énekel, a billentyűs szekció csak minimális mértékben képviselteti magát, a brutál gitáré a főszerep, de Sharlee D’Angelo basszusa is lelket melengetően dörmög a kertek alatt. Kedvenc nótáim: Dying Everyday, Elusive, de a lendületes Throwing Your Life Away, a Treading Water feszes tempója és a No One Heard lírája is az anyag fényét emeli.

1. Mantra III (1998)

Annak idején ezzel az albummal (műsoros kazettával) ismertem és szerettem meg a csapatot, és szerencsés pillanat, választás volt, mivel tényleg ez az anyag a SB stoner korszakának legjobbja. Természetesen az érzelmi kötődés önmagában kevés lenne, de a lemez nemcsak azért áll nagyon közel hozzám, mert ezt volt alkalmam a legtöbbször hallgatni.

Amotték ezen az albumon végre a fogósságra is hangsúlyt fektettek: a számcímeket olvasva jó pár refrén beugrik, és hallgatva is jó ismerősként köszön vissza a Monster Astronauts, a Bad Karma vagy az Euphoria főtémája. Utóbbi gitárdallamában persze van egy jó adag Rainbow-utánérzés, a Monster Astronauts pedig nagyon is Trouble-osan kezdődik, ezzel együtt mégis azt mondom, talán ez a banda legegyedibb alkotása, itt érvényesül a leginkább a saját stílusuk, és türemkednek elő legkevésbé a hatásaik. Ráadásul végre a gitár és a billentyűs hangszerek között is sikerült eltalálniuk az arányokat.

A Broken Morning Jimi Hendrix gitárhangzását és zenéjének zaklatottságát hozza vissza. A Superbossanova nagyon nem metal, de ebben a zenei környezetben üdítő színfolt, az egyik kedvenc számom a lemezről. Az Inside Charmer verzerészei alatti muzsika is lebegős, lelket simogató, a refrénre azonban itt bedurvul a muzsika. A No. 1 refrén pedig számomra a Send Me a Smile központi énektémája, amelynek sorai mögött finom szintifátyol úszik:

You better leave me here alone
I need this night to heal my world
Send me a smile and I’ll get by
But let me drink my wine tonight

Érdekesség, hogy a harsány, emlékezetes borítókollázs előterében terpeszkedő leguán – némileg módosított formában – a csapat legutóbbi albumának (Sunrise…) előlapján is megjelenik.

Azt vettem észre, hogy ahányszor csak újrahallgatom a diszkográfiát, mindig változtatok valamit a lemezek sorrendjén, úgyhogy amit láttok, pillanatkép. Ha úgy sarkítom, hogy az életműben két-két (pszichedelikus) hard rock album fog közre öt stoner metal anyagot, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy a csapat két utóbbi alkotása kevésbé tetszik, az első két opusz viszont nálam egyértelműen az élmezőnybe tartozik, az öt stoner album közül a Mantra III jön be a leginkább és az Ad Astra a legkevésbé, a másik három között pedig dinamikusan változnak az erőviszonyok.