Shadow Of Intent: Elegy (2022)

A szimfonikus deathcore teljes eleganciájával

Azok, akik nem tanulnak a történelmükből, arra vannak ítélve, hogy megismételjék azt. Ez a mondás, ugye? Nos, amikor az emberiség történelméről van szó, sok érzékenyebb pontot a vér és a háború szül – még ha ezek nincsenek is teljesen leírva. Bár nem volt hiány olyan technológiai és kulturális forradalmakból, amelyek olyan előrelépéseket eredményeznek, amelyek nélkül nem rendelkeznénk a mai életminőséggel, ezeket a forradalmakat a globális turbulencia időszakai osztják fel – háború, éhínség, vérontás, rabszolgaság –, amelyek hosszú és sötét árnyékot vetnek az emberiség eredményeire.

A Shadow Of Intent negyedik teljes hosszúságú lemezének, az Elegynek az alapját a kimondhatatlan vérontás és atrocitás pillanatai képezik. Folytatva a Halo játékuniverzumtól való távolodásukat, amely sokáig táptalajként szolgálta a bandát szövegileg, egyre inkább egy sokkal érettebb kifinomultabb, reálisabb szövegvilág felé mozdultak el. A Shadow Of Intent ez alkalommal egy könyörtelen végrendeletet hozott létre az emberiség legsötétebb és legszörnyűbb pillanatairól a dallamos, szimfonikus és technikásabb death metal csillagmámora formájában, deathcore hatásokkal. Az Elegy egy gyors tempójú, könyörtelen túra a Föld által tapasztalt legvéresebb foltokon keresztül, és a dögevő riffektől a robbanásveszélyes ütőhangszereken át a kizsigerelő breakdown-okig mindent felhasznál, hogy ezekre rámutasson.

Sokféleképpen le lehet írni az Elegyre irányuló instrumentális erőfeszítéseket: az egyik jelző az „intenzív” lenne, a másik a „filmszerű”, de a kedvencem mégis az „átfogó”. Az Elegy veszi a deathcore-t, ami a zenei alapot szolgálja, és még tovább erősíti a szimfonikus, megfeketedett és technikai elemeket, annak érdekében, hogy ez legyen a Shadow Of Intent eddigi legambiciózusabb (és legsikeresebb) albuma.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a Farewell beindul, a megszólaló ütőhangszerek uralják a hallgató érzékeit, a megrázó robbanás ütemeivel és eszeveszett kitöltésével, amitől szabályosan leesett az állkapcsom. Itt már éreztem, hogy ennél a lemeznél megfelelően eltalálták a hangzást és a szimfonikus elemek közötti átfedést. Gitárosuk, Chris Wiseman egy zseniális, érzésekkel átitatott szólókat és harmóniákat rak a dalba, amitől még inkább úgy érzem, hogy egy grandiózus lemezzel lesz dolgom.

A következő tétel, a Saurian King kezdésének melankolikus dallama rögvest az egyik kedvencemmé vált, és még inkább elkezdtem tisztelni Chris szólótudását. Viszont utána jön az őrült tamozás és Ben Duerr ördögien mély vokálozása, ami már-már a Septicflesh későbbi lemezeire emlékeztet engem, de olyan remekül keverik bele a saját elképzeléseiket, hogy szabályos libabőrhullám kerülget. Amire még felfigyeltem, hogy a zenéjük nem csak muzikális és technikás, hanem azonnal megfog, ott ragad az ember fejében és nem enged el. Még a dal közepén hallható zongorakiállás is egyenesen magával ragadó.

A harmadikként érkező The Coming Fire már inkább megmutatja a zenekar death metalosabb oldalát és Ben hörgési képességét. Igaz, itt is érezhetők a Septicflesh/Crematory hatások, de ezeket remekül egyensúlyozza a fülbemászó refrén, amit blastbeat-tel kísérnek és az érthető vokálok. A végén pedig remek zárás a egy sejtelmes női ének és a hozzá passzoló vonós/szimfonikus aláfestés. Azonban a fülorgia még korántsem ér véget.

A negyedik dal véleményem szerint a legslágeresebb, legfogósabb, de első hallásra azt hittem, hogy egy Dimmu Borgir számot hallgatok (hehe). Az Of Fury zongoraindulója és egyszerű dobtémája tényleg egy teljesen új arcát mutatja meg a zenekarnak. Ben magas scream-je a refrénnél pedig szabályosan hozza azt a Dimmu Borgir/Shagrath-jellegű, éjfekete atmoszférát, amire az ember nem tud nemet mondani. Ez persze nem jelenti azt, hogy a srácok ide sem szúrnak be néhány breakdownt és Ben mély hörgései is hozzák a kötelezőt, amit a műfaj megkövetel. Chris pedig egy zseniális, elszállós és technikás szólóval újfent megmutatja, hogy bizony úgy is lehet gitárszólót írni, hogy az nem öncélú és felesleges egy dalban. A nótához ráadásul egy zseniális, második világháborús klipet is forgattak, ami még jobban megmutatja a zenekar eltávolodását a Halo játék univerzumától.

Az Intensified Genocide egyfajta visszatekintés a csapat múltjába, hogy halljuk a zenekar gyökereit, ami nem más, mint a kíméletlen death metal és deathcore. Habár itt is lehet érzékelni szimfonikus aláfestéseket és fogós melódiákat, de itt inkább a technikásabb death metal dominál.

A következő tétel, a Life of Exile lassú, melankolikus indulója egy kis lassítást mutat, és itt újfent megmutatkoznak a zenekar inspirációi. A szimfonikus elemek mellett egy csipetnyi gótikusabb zenei beütést is vélek érzékelni, de ez a pillanat elszáll, amint meghallom Chris gitárjátékát és Ben mélyebbnél is mélyebb halálhörgését. Viszont azt egyértelműen ki kell jelentenem, hogy ez a daluk a legszomorúbb és egyben a leggrandiózusabb az eddig elhangzottak közül.

A Where Million Have Come to Die a lemez talán leggyengébb tétele, kezdve a Fear Factory-s nyitóriffel (Powershifter), és bár a dalban Phil Bozemann, a Whitechapel nevű deathcore együttesből énekese is vendégszerepel, jelenlétét teljesen indokolatlannak és feleslegesnek érzem. Ben és Phil hörgési hangtartománya egyazon szinten van, ezért nem igazán lehet észrevenni, hogy éppen ki vokálozik. 🙂 Nálam nagyobbat ütött volna a dolog, ha Phil a tiszta énekhangját használja; akkor lett volna értelme, hogy vendégszerepeljen a lemezen és még színesebbé tette volna a produkciót.

A From Ruin… We Rise volt az új lemez első beharangozója, ami már klasszikus zongora-intrójával is felkelti az ember figyelmét. Ahogy pedig a gitárok, a dob és a szimfonikus zenei aláfestés kitűnő összhangban operál, arra nincsenek szavak. Ben Duerr ennél a dalnál mutatja meg igazából nagy hangterjedelmét, és hogy minden egyes szavát érti az ember, még akkor is, ha a mély hörgéseket még mélyebbre viszi. A refrénben a húros szekció csordavokáljai remekül passzolnak Ben hangjához, és egyáltalán nem vesznek el a dal lendületéből. Chris gitártudásáról és dalszerzői készségéről pedig még ódákat tudnék zengeni, de röviden annyit mondok a gitárszólójára: mestermű! Egy szó, mint száz, az Of Fury és a Saurian King után ezt a dalt tartom a lemezen a legerősebbnek.

A következő számban, a Blood in the Sands of Time-ban újra a death metal/deathcore dominál, és erőteljes tempóváltásával egy igazi agressziólöketet kapunk az arcunkba. Ennél a dalnál a meglepetés teljes erejével jelenik Chuck Billy, a Testament énekese, akinek bömbölése új szintre helyezi a dalt. Az ő jelenlétére mondom azt, hogy Chuck jobban passzol Ben mellé, mert két teljesen eltérő zenei stílusú és hangú énekes duója jobb színt mutat a lemezen, mint Bené és a fent említett Phil Bozemann-é.

Az utána következő tétel, a Reconquest a lemez egyfajta instrumentális balladája akar lenni, és jellegzetes arabos beütésével a messzi dűnék földjére kalandoztatná el a hallgatót és annak képzeletét. Kitűnő harmóniájával és egyszerű dobritmusával az ember csak sodródik, majd egy kiállós résszel a banda basszusgitárosa, Andrew Monias is megmutatja tehetségét. Persze utána Chris kötelező jelleggel ismét a húrok közé csap, és egy enyhe szólóval teszi kerekebbé a dalt.

Az utolsó három dal, az Elegy I, II és III egy hármas koncepciójú dalcsokor, amelynek első része lágyabb megszólalással, de annál erősebb csordavokállal, némi progresszívabb/atmoszferikusabb megközelítéssel indul. A végére viszont felvezeti a trió második felét, ahol visszakapjuk a lemezen jól megszokott szimfonikus death metal/deathcore menetelést, gyors gitártémákkal, breakdown-okkal és epikus vokálokkal, és ugyan a közepén újfent megjelenik egy kisebb progos belassulás, a dal ezzel egyáltalán nem veszít az erejéből. A harmadik rész és egyben a lemez leghosszabb dala (6:01 perc) egy erős, komplex death metal riff-förgeteggel, kombinálva egy hidegrázós szimfonikus kórussal és harmóniával továbbviszi a lendületet. A refrént hallva viszont az ember úgy érzi, hogy valami grandiózus dolog részese, és ez így is marad egészen a fő gitárriff visszatéréséig. A riffelések és az iszonyatosan kerepelő dob mellett Ben újfent megmutatja hörgési képességeit, mind mélység, mind sebesség terén. Nem hiába van ott a tíz legjobb deathcore hörgős vokálos között, hiszen többféleképpen is képes hörögni és screamelni anélkül, hogy belefáradna.

A 60 perces játékidő után határozottan kijelenthetem: az olyan zenekarok, mint a Shadow Of Intent, reményt adnak a jövőre nézve. Teljesen túl vannak a kicsinyes műfaji civakodás korszakán, büszkén viselik befolyásukat és új hatásaikat a vállukon. Sőt, egy Halo-megszállott kockákból álló csoportból mára a deathcore műfaj egyik legizgalmasabb zenekarává fejlődtek. Többek között ez az album és a Lorna Shore közelgő nagylemeze miatt 2022 lehet az az év, amikor a szimfonikus deathcore domináns stílussá válik.

About Mácsai Dani 9 Articles
Sokan a Deprived of Salvation és a Green Hell gitárosaként ismerik. Nagy rajongója a metal minden irányzatának, de az igazán szíve csücske műfajok a nu, a death, a thrash és a metalcore. A Rattle Inc. oldalon is ilyen zenékről, bandákról ír.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*