Vinnie Paul-ék hetedik stúdióalbuma, a Far Beyond Driven sokáig fordulópontot jelentett a csapattal való kapcsolatomban: ezt meghallgatva döntöttem úgy, hogy onnantól nem vagyok kíváncsi a folytatásra, és ezt az álláspontomat csupán néhány évvel ezelőtt változtattam meg. A The Gathering Mandylionja viszont mindmáig olyan határvonal, amelyet nem léptem át: ez a legkorábbi anyag, amit a holland atmoszferikus doom rock csapattól megismertem, és nem érzem, hogy az első két lemez hiányozna a gyűjteményemből. Nézzük, ma mit adnak nekem ezek az albumok!
Pantera: Far Beyond Driven (1994)
Amennyire telibe talált a ’90-es évek elején a Vulgar Display of Power brutalitása, annyira nem tudtam mit kezdeni a rá következő album agressziójával. A Far Beyond… akkor számomra egy egy-hangúbb anyag volt, és nem véletlenül írtam kötőjellel: nem monotont, nem egyhangút, hanem kevesebb hangon megszólalót értek alatta. Nem vagy legalábbis alig találtam benne kapaszkodókat, olyan „slágereket”, amelyekkel elődje roskadásig volt pakolva (Mouth for War, A New Level, Walk, Fucking Hostile stb.). Egyedül a lassú középtempós I’m Brokent őriztem meg belőle hírmondónak, amit ma is az anyag legjobb szerzeményének tartok (és a Down egy évvel későbbi debütalbumán is simán el tudnék képzelni). Akkor talán még szokatlan volt számomra ez a fajta groove-halmaz, mai füllel viszont már simán veszem az akadályt, bár továbbra is állítom, hogy a FBD gitárilag kevésbé dallamos album, mint a VDoP volt. A korrekt szereposztásnak és a jól eltalált soundnak köszönhetően viszont Rex Brown basszusát minden eddiginél jobban hallani, ami plusz élményfaktort ad az anyagnak.
A Strength Beyond Strength-ben minden benne van, ami Pantera: szélsőséges durvaság, szélvészgyors tempó, izgalmas váltás, ólomsúlyú riffek, egyedi hangú szóló – meggyőző kezdés, ám kissé magas startpont, csupán a rá következő két-három nóta tud lépést tartani vele.
A Becomingot hallva jót mosolyogtam azon, hogy ha más nem is, én 2016 táján mindenképpen újítóként tekintettem a Gojirára a nyikorgó-kisikló gitárhangok miatt, miközben Dimebag már előttük évtizedekkel élt ezzel a zenei megoldással. Óriási a 5 Minutes Alone önmagába tekeredő riffje, a szóló űrhangjai alatt döngő basszus és az ezt követő tördelt téma. A Good Friends and a Bottle of Pillsben viszont néhány percre éppúgy szétesik a zene, mint egy sokszorosan hasadt személyiség. Szinte valamennyi nótában hallok egy-egy élvezetes riffet, a színeket, a dallamosságot viszont mintha kifelejtették volna a dalokból. A 25 Years-ben Vinnie Paul dobattakjára csettintek elismerően, máshol meghökkentő gitárhangzások csillognak drágakőszilánkokként, azonban ennek ellenére sem érzem kiemelkedőnek az anyag hátsó kétharmadának szerzeményeit.
A Far Beyond…-ot ritkábban hallom dicsőíteni, mint elődeit, ami nem lehet véletlen: az első négy nóta még ma is bejön, onnantól viszont azt vettem észre, hogy jórészt háttérzajként hallgatom az anyagot, és fogalmam sincs, hogy éppen melyik dalnál járunk. Ha rákoncentrálok, rövid távon tetszik, amit hallok, utólag azonban – az említett momentumok kivételével – semmit nem tudok felidézni a produkcióból. Amire a 11 saját szám után újra felkapom a fejem, az az utolsóként elhangzó Black Sabbath-nóta, a Planet Caravan eredeti-hű tolmácsolása, de ez már a más éléskamrájából főzés esete…
The Gathering: Mandylion (1995)
A holland csapatot az 1997-es Nighttime Birds albummal ismertem meg, és mivel tetszett, amit hallottam, rövid úton elődjét, a Mandyliont is beszereztem műsoros kazettán. Ám hamar kiderült, van különbség a két anyag között. Míg a NB szinte minden szerzeménye karakteres, fő témáik, refrénjeik könnyen rögzülnek, a Mandylion dalaival sokáig nem tudtam mit kezdeni, és talán még ma sincs az albumnak olyan nótája, amelyet kedvencemnek mondhatnék. Erre a cikkre készülve gyors egymásutánjában négyszer-ötször is meg kellett hallgatnom a lemezt, hogy azt mondhassam, úgy-ahogy ismerősek számomra a dalok. (Annak idején talán összesen nem pörgött le nálam ennyiszer az anyag.)
Pedig ezen az albumon is ugyanaz az énekhang csendül fel, amiért megszerettem a csapatot és a frontembert: hűvösebb, mélyebbről jövő, mint amilyen tónusban ma Anneke van Giersbergen előadja a dalait. A zene meditatív, elszállós, erős Pink Floyd-, Eloy-, Dead Can Dance-hatásokat mutat.
Az album talán leghangulatosabb tétele a címadó szerzemény: zseniálisan, keletiesen szól a dobokkal, csörgőkkel, a hegedűhangú szintivel, Anneke szöveg nélküli dallamaival. Bertolucci Oltalmazó ég című filmje jut róla eszembe – és persze megint csak a Dead Can Dance. Ezzel a hangszereléssel, instrumentalizmussal ez a dal egy kicsit kakukktojás is a Rutten-féle fészekaljban…
A Sand and Mercury első fele is olyan, mint egy filmzene. Szép, lebegő, és egészen addig tetszik, amíg be nem lép Anneke éneke. Pedig nekem is ő a kedvenc csalogányom, de itt valahogy még kiforratlannak, egy kicsit alibizősnek érzem a témáit, dallamait.
Annak idején nem lett volna ilyen egyértelmű, de ha a két anyag közül csak egyet vihetnék haza a lemezboltból, ma tuti a Pantera albumát választanám – amit ha értékelnem kellene, a négy ponton is erősen gondolkodnék… 🙁
Leave a Reply