Ordo Equilibrio: The Triumph of Light… And Thy Thirteen Shadows of Love (1997)

Keringhet egy égitest bármilyen messze Napunktól, lehet bármilyen kicsi, és nevezzük akár kisbolygónak, bolygónak vagy holdnak, mindenképpen része naprendszerünknek. Még ha olyannyira ki is esik a látómezőnkből, hogy teleszkóppal is csak halvány pontnak látszik, hatással lehet a felénk közelebb eső, nagyobb vándorokra, mert – és ez egy most kitalált, még bizonyításra váró tétel – a newtoni fizika valamiképpen a zenére is érvényes kell, hogy legyen. Hatás és ellenhatás, a III. törvény szerint. Ha mindez igaz – és miért ne lenne az –, a cikknek azt az alcímet is adhatnám: Dalok a Peremvidékről – avagy láthatatlan szálak, amik rángatják a Napot.

Bevallom őszintén, fogalmam sincs, mivel állok szemben, amikor a The Triumph of Light-ot (vagy úgy általában az Ordo Equilibrio más műveit) hallgatom. Nem mondanám gyakorinak, hogy előkerül tőlük valami, de amikor igen, mindig rácsodálkozom fura kisugárzására (és magamra is, hogy élvezem a belémártózást), de megérteni és elmondani, hogy mi vonz benne, nem könnyű feladat. A megértés okán mindjárt kérem is a Mindenható Hálózat segítségét (hátha van valami tippje), és azt olvasom válaszában, hogy a formáció zenéje voltaképpen indusztriális, ambient és neofolk. Ez a három így együtt majdnem hülyeségnek tűnik, de kiderül, hogy nem az.

Előző zenekarának (Archon Satani) kimúlása után Tomas Pettersson barátnőjével, Chelsea Krookkal megalapítja az Ordo Equilibriót, amely 2001-ig létezik ezen a néven. Ekkor Krook helyére Rose-Marie Larsen kerül, a zenekar neve pedig Ordo Rosarius Equilibrióra változik, ám mivel mindvégig Pettersson koncepciója a mérvadó, a névcsere csak szimbolikus gesztus a részéről. Bemutatkozó albumuk, a Reaping the Fallen, The First Harvest 1994-ben jött ki, amit jelen cikk tárgya, a The Triumph of Light követett három évvel később, 1997-ben. Én az ez után következő anyagukkal kedveltem meg alámerítő zenéjüket, és a mostani mellé azt is ajánlani tudom. A Conquest, Love & Self Perseverance méltó folytatása emennek.

A Reaping the Fallen-en a Biblia történeteiben megbúvó, rejtett kapukat nyitogatták, itt pedig a sátánizmus és luciferianizmus filozófiájáról, az individualizmus építő erejéről és az egyén cselekvőképességének határairól elmélkednek. Petterssonra nagy hatással voltak Aleister Crowley tanai, és támogatja azokat a meggyőződéseket, amelyek akár sátánista közösségek képében is megjelenhetnek (például Church of Satan), mert szerinte ezek helyesen értelmezik az egyén szabadságának fogalmát – beleértve a szexualitáshoz fűződő viszonyt is. Neki, mint alkotónak, talán a művészi szabadság megélése a legfontosabb, és e tekintetben az Egyensúly Rendje elég távol van mindentől, ami megszokottnak számít, olyannyira, hogy elmosódott kontúrjait nem is lehet címkékkel kiélesíteni.

Irodalmi előképekről nem beszél Pettersson, filmes referenciákat azonban megemlít, leginkább rendezőkre fókuszálva: Tinto Brass, Peter Greenaway, David Lynch. (Lynch-re kapásból fogadni mertem volna, mert például a Marching Across the Stupid and Ignorant a Twin Peaks Fekete Barlangjának vörös függönyei között bizonyosan gigaslágernek számítana – azon kívül viszont nagyon nem.)

Nem is közvetlenül előttünk zenél a svéd duó, hanem távolabb, messzi dombok fölött, felhőkbe gabalyodva, és félig már áttetszően – így az sem csoda, hogy a lemeznek alig van kézzelfogható súlya. Rezgések és árnyak rendeződnek egységekbe, és kapnak összetett, hosszadalmas címeket. Ezek egy része akár hagyományos értelemben vett, „rendes” számnak is mondható, más részük viszont nem vagy csak alig, de bármi legyen is a kifutásuk, egy számomra szimpatikus minimalizmus jellemzi mindet. Ahogy a Dead Can Dance is tudott három árva hangból hatperces dalokat írni, úgy az OE is képes erre – bármikor.

A DCD-párhuzam alapból adja magát minden olyan zenével kapcsolatban, amelyben letűnt korok és távoli világok  hangjai uralkodnak, és ez a bevillanás most is gyorsan megjön, de tova is száll, mert csak részben van itt létjogosultsága. A másik, amire gondolok még, az az Arcana, és ez egy fokkal talán helytállóbb is, de ennek sem kell a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Mindezektől különböző, zárt világot, egy semmihez nem fogható, önálló univerzumot alkot az album.

Valódi hangszereket nem is használ az OE, kivéve az akusztikus gitárt és néha az ütemekért felelős dobot. Hangmintákból, innen-onnan összegyűjtött töredékekből, furcsa ritmusokból, jelentéssel bíró csendekből és harangkongásokból áll össze az a különös elegy, ami bár végeredményét tekintve finom szövetnek tűnik, mégis nyomasztó melankóliát és alkonyi hangulatot áraszt. Klasszikus értelemben vett énekről sem beszélhetünk. A szövegeket Pettersson és Chelsea inkább csak elmondja, beleolvassa, beleszövi a zenébe, és a sorok belső ritmusa adja azt az élményt, amit „normális” esetben a dallamívekkel szokás elérni – persze mindezt a zenekarra jellemző visszafogottsággal teszik.

A műfaj habitusának ismeretében nem meglepő, hogy sem sebesség, sem hangszeres villogás nincs a lemezen. Megerőltetés nélküli áramlás van. Körmenetek kígyóznak üvegkatedrálisok körül, élükön kétes eredetű ereklyékkel, közben mintha az Isteni Színjátékot lapozgatnánk, bele-belepillantva a végtelen mondatokba, átbukdácsolva a rímeken, áhítatos fénnyel megtisztított szerzetesi magány látomásaiba révedve. Szent és szentségtelen ugyanazon az oltáron kerül bemutatásra, ugyanabban az oldalhajóban, mint ahogy minden más is, ami Pettersson fejében odavalónak tűnik – és mindenen ott csillog a gótika aranypora.

A Living by the Sword, Dying by the Sword, The Lustrous Banquet (ez egy dal, nem három!) meglepően könnyen befogadható oldalát mutatja az OE világának (kvázi húzónótája is lehetne az albumnak – eltekintve a szövegétől, ami elég meredek), de a Thou Cannot Love Them All, When the Trumphet Sounds is jóval hallgatóbarátabb az átlagnál. Ahogy a This Absolute Supper, Second Consecration is, de ezek látszólagos jólfésültsége is csak alig teszi egyszerűbbé a csaknem egyórányi zene befogadását, mert furán megtekeredett hosszú percekkel is tele van az album, amikben elsőre nem könnyű kapaszkodókra lelni. A türelem itt is sokat segít, és ahogy lassan összeáll a kép, az emberben megnövekszik az őszinte tisztelet az iránt a bizarrul vonzó tabló iránt, amit az OE rakosgatott össze, és ami oltárképnek indult, de végül senki sem szentelte fel. Ha Bosch festményein megtalálnám a hangerőgombot, és feltekerném, nagyjából ezt a lemezt hallanám.

A The Triumph of Light nem a hétköznapok zenéje, és nem is a tömegeké. Kell a befogadásához egy veleszületett affinitás, egy visszahúzódás iránti vágy az intim szférák felé. Rosszul tűri a napfényt, a zizegő jövés-menést – az esti égbolt csillagai alatt, boltíves mennyezetekre képzelt freskók lecsöpögő színei között él igazán. Az egész album mélyen szakrális, már-már vallásos szellemiségű, és az ember úgy érzi, zuhanyozás előtt nem is illik hallgatni. Tisztító ereje tud lenni, de elvárja, hogy a taposómalom mocskával magadon ne közelíts hozzá. Áldozatot vár jótetteiért cserébe. Azok számára lehet érdekes, akik – ha tehetnék – boldogan harapnának bele a Bűn Gyümölcsébe, akik szeretnék nyelvükön érezni annak a paradicsomi almának a fenséges zamatát, amit a kiűzetés előtt szakított le párunk a Tiltott Fáról, amikor a Teremtő éppen nem figyelt oda.