Love/Hate: Wasted in America (1992)

A ’90-es évek elején nemcsak a grunge jelent meg az életemben, hanem az olyan egyedi zenét játszó, kategorizálhatatlan csapatok is, mint a Saigon Kick, a Warrior Soul, a Mind Funk, vagy a Love/Hate. Nem kiszorították a hagyományos metalt a pályáról, hanem megosztoztak vele a játéktéren, színesítették a kínálatot.

A Los Angeles-i Love/Hate-tel második albuma, az idén éppen 30 éves Wasted in America révén kötöttem ismeretséget. Talán mert jót olvastam róla, vagy éppen az volt a csapat friss anyaga, amikor felkeltették az érdeklődésemet. Bár kedvenc irányzatomhoz, a thrash-hez képest egy kissé vékonynak tűnt a sound és nyálasnak a zene, tetszett, amit hallottam, ami nem véletlen, hiszen a Wasted… egy nettó slágergyűjtemény. Szinte azonnal beszereztem az egy évvel korábbi debütöt, a Blackout in the Red Room-ot is, amit Dávid Laci méltatott egy korábbi cikkében (itt). A két lemez nagyon hasonló stílusban íródott, és együtt a zenekar történetének egy markáns fejezetét alkotja. Egy rajongójuk szerint ez volt a Love/Hate haj metal korszaka, ezt követően sötétebb, agyasabb anyagok kerültek ki a kezük alól.

A banda kinézete és dalaik hangulata alapján simán gondolhatnánk őket glam csapatnak, sőt a sleeze metal definíciót is olvastam velük kapcsolatban, máshol pedig a Guns N’ Rosest hozták fel párhuzamként. Nyilván szükség van útjelző táblákra, ugyanakkor továbbra is azt gondolom, hogy Jizzyék teljesen egyedi ízű muzsikát játszottak, amelynek alapkarakterét a frontember „repedt fazék” hangja adta, értékét pedig fogós témák és a zene rétegzettsége.

Egy kicsit megijedtem, amikor láttam, hogy már én is írtam a zenekarról (itt), ám az inkább az életút bemutatása volt, a Wasted…-ről szinte alig ejtettem benne szót. Így viszont itt már nem kell kitérnem a történeti háttérre, nézzük inkább, mint hozott össze a négy fickó, Jizzy Pearl énekes, Skid Rose basszusgitáros, Jon E. Love gitáros és a Joey Gold dobos!

Elég ránéznem a számcímekre, és már mennek is bennem a refrének. A dalok nem kizárólag az élet napfényes oldaláról – csajokról, italról, bulizásról – szólnak, hanem a kitaszítottságról, frusztrációról, reménytelen szituációkról is, sokszor elég szürreális képekben megfogalmazva. Mondhatnánk, a glam és a grunge életérzés keveredik bennük – a zenében viszont inkább az előbbi dominál.

 

A címadó szerzemény a társadalom labirintusában tévelygő tízen- és huszonévesek, a „tévé-generáció” himnusza; akárcsak a többi dal tök egyszerű refrénjét, ezt is jólesően együtt lehet énekelni, üvölteni a csapat „hangemberével”. De ugyanígy a zene is menthetetlenül magával ránt: a basszus és a dob végig ott pumpál a háttérben, és a gitár is izgalmas riffekkel (Yucca Man, Tranquilizer) csiklandozza hallójáratainkat. A Spit funkyjáról a Red Hot Chili Peppers és a Living Colour zenéje ugrik be, a Tranquilizer felvezetése tiszta Guns N’ Roses, az albumot záró Evil Twin a refrénjét övező, himnikus kórussal egyesíti közönségét, a szelíd Don’t Fuck with Me pedig szövegileg tekinthető egyfajta „hippi békedalnak”:

„Don’t fuck with me ’cause I don’t look like you /
We can be brothers and wear our different colors too /
Don’t fuck with me and I won’t fuck with you”

De valamilyen emlékezetes téma apropóján ugyanígy valamennyi dalt kiemelhetném, amelyek együttesen egy változatos, ma is élvezetes produkciót eredményeznek.

Nem mehetünk el a jellegzetes borító mellett sem, ami annyira ronda, hogy már-már szép. 🙂 Kortárs művészet: látszólag óvodásrajz, ugyanakkor nagyon is megkomponált, komoly üzeneteket hordozó alkotás. Nem szeretném, ha az én szobám falát díszítené, de egy múzeumban két percig szívesen eltöprengenék rajta, például a rendőrök előtt fekvő alak kilétén. A stílusa egyébként hasonló, mint a Blackout… frontjáé, és ugyanaz, mint a kettővel későbbi I’m Not Happy kirakatfestményéé.

A Wasted… zeneileg jobban tetszik, mint a Blackout…, talán az elején említett személyes érintettség okán, ugyanakkor azt is gondolom, hogy ha egy hajszálnyival is, de érettebb, sikerültebb alkotás, mint elődje.

A cikk szerzője: Coly 1130 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*