Alapvetően szeretem őket, de isten bizony, nem utazom az énekesnővel felálló doom zenekarokra. Amikor lecsapok egy-egy ilyen anyagra, nem a frontember nemi hovatartozása, hanem a műfaji besorolás a döntő, sőt, legtöbbször még csak nem is sejtem, hogy mi vár rám, milyen hangon szólalnak majd meg a dalszövegek. Tény, hogy divatja van az ilyen felállásnak: legutóbbi szerzeményeim közül a Messa, az Aliceissleeping, a Sahara, a Kadabra és a Dust Mountain frontján is egy hölgy viszi a prímet.
A detroiti LLatD esetében is ez a helyzet: Lady Luna nem más, mint a csapat énekesnője-billentyűse (eredeti nevén Brooke Rousseau), az Ördög pedig a zenekar másik oszlopos tagja, Kevin Wrobel gitáros, basszusgitáros, aki „másodállásban” a black/death metalt játszó Dragged Beneath frontembere. A mindössze két-három éve létező formációban e rövid idő alatt csupán a dobos posztján történt változás, ahol az első lemezen (His Blessed Book – 2020) játszó DJ Bonest tavaly Hands of Doom váltotta. Utóbbi diktálja a tempót az együttes tavaly december 10-én napvilágot látott második albumán, amelyről hamarosan részletesebben is szót ejtek.
Lady Lunáék zenéjét többen is a Bloody Hammers muzsikájához hasonlítják, ám ott férfiének szól, a hasonlóság legfeljebb csak a dalok hangulatában és az okkult tematikában van. A LLatD tagjai mindenekelőtt Leif Edling és a Candlemass, valamint Tom G. Warrior és a Triptykon előtt hajtanak fejet, megköszönve a tőlük kapott inspirációt, én viszont az egyszerűség kedvéért a Lucifer, a The Devil’s Blood és a Demon Incarnate által alkotott zenei háromszögben helyezném el az amerikai csapat legfrissebb produkcióját (az előzőt is).
Amiben viszont Hold Úrnőék teljesen újat nyújtanak, az a koncepció, a Mother of All Sin ugyanis egy doom opera (!), amely a bibliai Teremtés Könyvében kutatja a bűn eredetét, a főhőse pedig Éva, aki lerázza magáról a jól ismert paradicsomi történet szereposztásának béklyóit: a dalokon átutazva megismerkedik a hét főbűnnel, a végén pedig magával Ádámmal is szembefordul.
Talán a mindenféle körítés (narráció, hangminták és – a Sinterlude-ot leszámítva – zenei intermezzók) hiányának tudható be, hogy a tíz nóta mindegyike megáll a saját lábán, nincs összefűzöttség-érzésem, az anyag koncept lemez voltáról csupán most utólag, az együttes honlapjáról szereztem tudomást. S hogy még kerekebb legyen a történet, Meghan Livernois grafikus a lemezborítóval egyező stílusban valamennyi dalhoz külön illusztrációt készített, e szimbolikus képekkel mesélve el a Mother of All Sin sztoriját:
https://ladylunaandthedevil.com/lyrics-artwork
Gyengém az olyan nem szétáriázott, jó értelemben vett egyszerű előadásmód, amit a LLatD frontemberétől is hallunk, másrészt mindig rácsodálkozom (ahogy a Demon Incarnate-es Lisa Healy-nél, úgy nála is), hogy egy ilyen finom archoz milyen érett, telt énekhang járul. A dalokat már csak azért sem lehet nagyon szételemezni, mert vokálcentrikusak, a hangszeres részeket minimálban oldják meg, nincsenek bravúros szólók, emlékezetes basszuskiállások, dobpörgetések, csak hömpölygés, kellemesen bódító monotónia, amit Lady Luna bűbájos énekdallamai fonnak körül.
Természetesen vannak kedvenc halálos bűneim, mindenekelőtt az Irigység (Envy), aminek refrénjét hallva lépek saját akaratomból az áldozati oltárra, bár a nóta tulajdonképpen az elejétől a végéig kerek, tökéletes. Aztán a Kapzsiság (Greed), ahol a verze énekdallama igéz meg, de a címadó nótáról is elmondható, hogy már az első percekben behódolásra késztet. A Sloth-ban (Lustaság) meglepő módon hörgő férfihang (Wrobel) énekli a refrént, ami így izgalmas kontrasztot képez a verzét elővezető dallamos női orgánummal.
Az epikus Father of All Lies-ban egy négytagú kórus, Éva Nővérei is mikrofonhoz jutnak (egyikük Livernois, az album illusztrátora), akik nem énekelnek, hanem élőszóban (spoken word) mondják a szövegüket.
A ráadásban pedig visszatérünk a „valóságba”, amikor is Luna – mint egy füstös bár vagy egy csillogó varieté bársonyos hangú dizőze – előadja az 1963-as esztendő egyik nagy slágerét, a már előtte is sokak által szájukra vett You Don’t Own Me-t, amit eredetileg egy 17 éves lány, Lesley Gore vitt sikerre. Őt szerintem ma már nem sokan ismerik, a dalt viszont annál többen.
Szűk háromnegyed órán át tart a varázs, és nem szívesen ébredek belőle. Meghallgattam a csapat első anyagát is: elsőre azt mondtam, hogy jobb, mint ez – de nem jobb, csak máshogy jó. Sajnálom, hogy a zenekar rövid életidejéből eddig csupán két albumra futotta, mert egyik élvezetesebb, mint a másik, és ezeknek köszönhetően új kedvencet avattam a személyükben. De nem leszek telhetetlen, hiszen ezt a tempót tartva idén akár új lemezzel is jelentkezhetnek… 😉
Tetszik. A cikk alapján hallgattam meg, és elnyerte tetszésemet. ?