Korn: Korn (1994)

A nu metal megszületése

A korai ’90-es években a mainstream-et a grunge és a hip-hop zene uralta, és egészen Kurt Cobain és Layne Staley tragikus haláláig ez a helyzet nem sokat változott. Azonban a változás előszelei apránként ugyan, de elkezdtek fel-felbukkanni, olyan együttesek által, mint a Faith No More, a Pantera, a Body Count és a Rage Against The Machine, akik különböző zenei stílusokat ötvöztek, ritmus-orientáltabb (groove-osabb) muzsikákat kezdtek el játszani. Illetve érdemes még megemlíteni a Judgement Night című film soundtrack lemezét (1993), ahol különböző hip-hop előadók kollaboráltak rock/metal együttesekkel.

Maga a változás pedig a nu metal volt.

A nu metal, a heavy metal úgynevezett fúziós alműfaja a ’90-es évek közepén indult hódító hadjáratára. Az erőteljes hip-hop, grunge és a különböző, súlyosabb metal elemek mellett olyan egyéb zenei stílusok is fellelhetők benne, mint a hardcore, a funk, a gothic rock, valamint különböző elektronikus és industrial elemek. Ezek miatt a kevert és kísérleti zenei elemek miatt a műfaj stílusjegyei elég nehezen meghatározhatók, és az irányzathoz sorolható vagy éppenséggel nem sorolható zenekarok is állandó vita tárgyát képezik (System Of A Down, Stuck Mojo, Clawfinger stb.). Minden együttes eltérő megközelítéssel és eltérő zenei elemekkel alakította ki a saját hangzását.

Az első banda, amelyik ezt a teljesen új és vitatott stílust elindította, és a ’90-es évek közepén keletkezett zenei űrt kitöltötte, a Korn volt. A Kalifornia állambeli Bakersfield-ből származó zenekar szinte a semmiből bukkant elő, és első lemezével, ami Korn néven jött ki, megrengette a metal világát. A Korn gyökerei zeneileg igen kuszák voltak: a tagok mindannyian imádták a súlyos muzsikákat, a thrash/death-vonaltól kezdve egészen a glam metalig, ám rengeteget merítettek a fekete zenékből is, legyen szó akár funkról, akár hip-hopról, és persze az olyan öszvér csapatoktól is, mint a Red Hot Chili Peppers, a Living Colour, a Fishbone vagy a Faith No More. A zenekar totális demokráciában írta a dalokat, és az egyéni megmozdulások kihangsúlyozása helyett kezdettől fogva az összhatásra mentek rá. Ennek gyümölcse egy igazán egyedi lemez lett, amihez foghatót addig senki nem hallott. Még a gitárhangzásuk is, ahogy lehangolták a héthúros hangszereket, akkoriban teljesen újdonságnak számított.

Head: „Az eredeti Korn-hangzás kialakulásában nagy szerepe volt a mélyre hangolt, brutális death metalnak. Hallgattuk ezeket a floridai bandákat, azokat a döbbenetesen sötét és súlyos groove-okat, és azon agyaltunk, hogy miként lehetne ezt a hangzást úgy átalakítani, hogy a lepusztult sötétség megmaradjon, de a zene mégse legyen tipikus death metal. Először jöttek a héthúros gitárok, hogy minél mélyebbre tudjunk hangolni, de bármit is kezdtünk játszani, az úgy szólt, mint valami Morbid Angel-, Obituary- vagy Carcass-téma. Ezért aztán lelassítottuk a riffeket, elhagytuk a gitárszólókat, majd belevittük a zenébe azokat a tempókat, amiktől az egész olyan bólogatós, lendületes és ugrálós lett.”

Amikor én először találkoztam a lemezzel és magával a bandával, szabályosan padlót fogtam a mélyre hangolt, héthúros gitárhangzástól, a külön hangszerként operáló, csattogó basszusgitártól, a dob pulzáló ritmusától és Jonathan Davis énekstílusától, ami merőben eltért az akkori klasszikus metal énekléstől. De ez volt a szép benne: hogy igyekeztek nem egy adott kereten belül gondolkodni, hanem más stílusok felé is nyitottak voltak. És ez természetesen az öltözködésükben is megmutatkozott.

A nyitódalként induló Blind (ami az első számú Korn himnusznak minősül) cinindulója és utána fokozatosan felépülő zenéje, Jonathan üvöltése remekül megalapozza a lemezt, és szabályos sodró lendülettel viszi a hallgatót egy másik világba. Az utána következő Ball Tongue sem lassít a tempókon, és még inkább groove-os riffekkel operál. A Need To még gyorsabb tempóra vált, fogósabb énekkel, és ritmus tekintetében itt érződik a legjobban a hip-hop hatás. A Clown ahogy megindul a maga középtempójával, az maga a libabőr. És ahogyan Jonathan énekel benne: mintha előjöttek volna a régi, gyerekkori traumái, és ezáltal a hallgató is megtapasztalja a fájdalmát, és ezt egy remek klippel is sikerült rekonstruálniuk.

A következő nóta, a Divine ismét maximális fokozatra kapcsol, és a rájuk jellemző ritmus-centrikussággal passzírozzák a hallgatóság arcába a riffeket. A Faget tipikus dühlevezető himnusz, főleg amikor a végén már azt veszed észre, hogy te magad is üvöltöd a mágikus szót, minden ok nélkül, de jólesik. A másik tipikus Korn-himnusz a skót dudával induló Shoots and Ladders, ami közép-gyors tempóváltakozásban és disszonáns hangzásban sem szenved hiányt. Az ebből készült klipjük láttán tapasztaltam meg, hogy ez az együttes tényleg tesz minden metal sztereotípiára és öltözködés-felfogásra. De ez volt benne a szép, új és kényelem szempontjából logikus. A lemez következő dala a Fake, szintén egy olyan középtempós nóta, amire nem lehet nem bólogatni, annyira beleég az ember agyába a ritmus. A dal közepén a lassú gitáreffektek még inkább hozzátesznek a hangulathoz. Gitárosuk, Brian „Head” Welch úgy mesélte, sokszor egy gitáreffekt köré kezdtek el dalt írni, mert mindenképpen fel szerették volna használni azt az effektet.

A Predictable is egy tipikusan csak a riffre összpontosító nóta, és mostani füllel hallgatva a kezdő gitártéma engem nagyon emlékeztet egy Morbid Angel dal riffjére (hehe). A Lies sem kíméli a hallójáratainkat, mert a mélyre hangolt gitár olyan erővel csap oda, hogy egy jó darabig a mélyeket nem is hallom a nagyvilágban. A Helmet in the Bushban pedig ugyanez megy tovább, ám maga a szám talán könnyebb falat a maga effektezett dobjaival és ragadósabb dallamaival. Ez azonban csak a felvezetés a végéhez… A lemez utolsó tétele, a Daddy maga az iszonyat, ami konkrétan Jonathan Davis gyerekkori bántalmazását meséli el a maga nyolcperces játékidejével. Nálam itt volt az a pont, amikor kijelentettem:

Ez a banda nem normális! Örökre a rajongójuk maradok!

Nemhiába használok jómagam is héthúros gitárt (amiért persze meg is kapom a magamét más zenészektől), és igyekszem minél jobban szélesíteni a látókörömet, folyton azt nézni, hogy mit tudnék még hozzátenni a jelenlegi zenei tudásomhoz.

Egyetlen érdekes dolog, ami a lemezt hallgatva sokaknak feltűnik: nincs gitárszóló. A srácoknak erre is megvolt a magyarázatuk. Head: „Metalon nőttem fel, és a legtöbb ilyen zenében kiemelt szerep jutott a gitárszólóknak. Az egész nóta középpontjában a gitárszóló állt: mindenki csak skálázott, és gyorsabban szeretett volna pengetni a másik gitárosnál. Ez egy idő után baromi unalmas lett, hiszen az, hogy valaki milyen gyors, leginkább a gyakorlás, a ráfordított idő kérdése, az érzések kifejezéséhez semmi köze. Amikor ez a banda elkezdett együtt zenélni, azt mondtuk, hogy nálunk ne a szólógitároson vagy az énekesen, hanem az összhatáson legyen a hangsúly.”

Ez ma már talán hihetetlennek tűnik, hiszen a Korn az egész színteret átformálta maga körül, boldog-boldogtalan tanult tőlük, és az általuk szabadalmaztatott elemek ma a súlyos muzsikák szerves részét képezik. Akkoriban viszont annyira mellbevágóan újszerűnek számított, amit csináltak, hogy sokan simán csak értékelhetetlennek bélyegezték a zenéjüket. Idővel azonban az emberek ráéreztek, hogy itt bizony nem egy újabb futószalagon érkezett extrém metal-üdvöskéről van szó, hanem valami egészen másról. Valami nagyon újról. És számomra a mai napig a Korn az a bizonyos együttes, amelyik komolyabban berántott a metal világába.

* * *

Sziasztok! Mácsai Dániel vagyok. Sokan a Deprived of Salvation és a Green Hell gitárosaként ismernek, illetve arról, hogy nagy rajongója vagyok a metal zene minden műfajának. De az igazán szívem csücske műfajok a nu, a death, a thrash és a metalcore. A Rattle szerkesztőségében (egy kicsit rettegve) felhoztam javaslatként, hogy szívesen írok olyan együttesekről és alműfajokról, amelyek a magazinnál nem megszokottak, ezáltal is bemutatva saját meglátásommal azokat az együtteseket, amelyeken felnőttem, és amelyeket természetesen ma is hallgatok.

About Mácsai Dani 5 Articles
Sokan a Deprived of Salvation és a Green Hell gitárosaként ismerik. Nagy rajongója a metal minden irányzatának, de az igazán szíve csücske műfajok a nu, a death, a thrash és a metalcore. A Rattle Inc. oldalon is ilyen zenékről, bandákról ír.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*