Korn, Almighty

Az amerikai nu metal csapattal ez volt az első és mindmáig utolsó randevúm, a skót Almighty-val mentem még egy kört, és csak azt követően fordítottam hátat nekik. Nézzük, mi volt a válóok az egyik, illetve másik esetben!

Korn: Life Is Peachy (1996)

A Korn második albumával Benjoe ismertetett meg; nagyjából ugyanazzal a transzporttal érkezett, mint a Marilyn Manson Antichrist Superstarja és a Type O Negative October Rust-ja, ám míg utóbbiak rövid időn belül nagy kedvenceimmé váltak, a LIP simán kihullott a rostán. Mindössze egyetlen számot őriztem meg belőle hírmondónak, az A.D.I.D.A.S.-t, ami máig bejön, a többi nótát viszont – most, e cikk megírása előtt a számcímeket tanulmányozva – nem voltam képes felidézni.

A legdiplomatikusabban úgy fogalmazhatnék, hogy a Life Is Peachy nem az én zeném. Dühvel és fájdalommal teli, egzaltált muzsika, amiben – ahogy Davis a tébolyult kiabálásról egy pillanat alatt vált nőiesen, gyerekesen vékony hangra – a téboly is ott munkál. Egyes nóták (Hollow) énektémáiról Serj Tankian őrült önkifejezése jut eszembe (nyilván az utóbbi frontember lesett el ezt-azt az előbbitől és nem fordítva). A gitárok – már amikor mélyen és vastagon szólnak, nem pedig jazzesen csilingelnek – inkább őrölnek, lereszelik a húst a csontjainkról, mintsem hasítanak (ahogy az a klasszikus metalban megszokott). Az ének mellett kétségtelenül a bakersfieldi Fieldy csattogó basszusa játssza a főszerepet, és a mélyekkel, a hip-hopos ritmusokkal alapvetően nem is lenne problémám, Jonathan neurotikusan magas hangjaitól ver ki a víz (amelyek kapcsán, bizonyos hangfekvésekben Marilyn Manson stílusával érzek még némi párhuzamot). Többek között nyilván ez a hangi sokszínűség adja a Korn zenéjének mágiáját – nálam azonban nem a kívánt hatást váltja ki.

Gonosz, sérült, skizofrén – ilyen szélsőséges mértékben ez egyetlen általam kedvelt zenekarról sem mondható el. Az A.D.I.D.A.S.-nak viszont minden pillanata zseniális, és az ezt a dalt követő, nyúlfarknyi, skót dudás Lowrider is hangulatos darab. 😉 A „háromcsíkos” szám mellett még leginkább a No Place to Hide tetszik, és igen, a legtöbb nótára remekül lehet bólogatni, ugrálni, de még ez sem ösztönzött/ösztönöz arra, hogy esetleg egy másik Korn-albummal is próbát tegyek.

Almighty: Just Add Life (1996)

Úgy emlékszem, Ricky Warwickot és csapatát a ’90-es évek közepén nem övezte széles körű szimpátia. Sőt, mintha egyenesen ciki lett volna kedvelni az általuk játszott muzsikát. Miért? Talán mert az aktuális trendekhez igazodva olyan gyakran váltottak stílust, mint más azt a bizonyos alsóneműt. Másrészt az MTV csókosainak számítottak, ha máshogy nem, hát privátilag: Ricky felesége 1991-2000 között az a Vanessa Warwick (született V. Young) volt, aki akkoriban a zenecsatorna méltán népszerű Headbangers Ball című műsorát vezette.

Én ezzel az albummal ismertem meg az észak-ír énekes-gitáros vezette skót csapatot; tetszett a zene, ám hamarosan azt vettem észre, hogy annyira belém ivódtak a dalokban hallható, fülbemászó melódiák, hogy az unalomig ismerem a lemezt, és ezért nem is érzek késztetést arra, hogy újra meghallgassam.

Állítólag punkbandaként indultak, és kisebb vargabetűk után (a kettővel ezelőtti Powertrippin’-en például a grunge-dzsal kacérkodtak, ami nekem kevésbé jött be, arról a korongról egyedül a Jesus Loves You… But I Don’t című nóta maradt meg) erre az albumra vissza is tértek szeretett műfajukhoz. A Just Add Life-on vérbő, vidám hangulatú muzsikával, ugyanakkor társadalomkritikus szövegekkel találkozunk. Ez is az a fajta, a mainstream részét képező gumipunk, amit a ’90-es évek első felében többek között a The Offspring és a Green Day tett népszerűvé, bár Dexter Hollandék akkor már túl voltak a Smash, Billy Joe Armstrongék pedig a Dookie albumon.

Egyik-másik Almighty-nótában a korai, klasszikus punkbandák öröksége is visszaköszön, a How Real Is Real for You verzéje pedig a Tankcsapdát juttatta eszembe. Warwick hangja nagyon passzol ehhez a zenéhez, és dalszerzői képességeire sem lehet panasz, hiszen a JAL egy-két halványabb nótát leszámítva nettó slágergyűjtemény. Ongoing & Total, Do You Understand, Dead Happy, Some Kind of Anything, 8 Day Depression, Look What Happened Tomorrow – mintha egy best of albumot hallgatnánk. Egyes szerzeményekben nem átallnak szaxofont, trombitát (All Sussed Out), szájharmonikát (Independent Deterrent), Hammond orgonát (8 Day Depression, Feed the Need) megszólaltatni; utóbbi dalban a funkys tempó, az Independent…-ben pedig az erőteljes basszus dominál.

Személyes kedvencem a talán legslágeresebb és leginkább stílusidegen, fúvósokkal felturbózott All Sussed Out – na, ez a szám biztos nem dobta meg a csapat ázsióját metalos körökben. (Hasonló kísérlet volt például a Sacred Reich 31 Flavors című tétele 1990-ben.)

A Just Add Life sikervárományos anyag tűnt, első ízben mégis ezt követően állt bele a földbe a Mindenható. Nézeteltéréseik adódtak lemezcégükkel, a Chrysalisszal, és a zeneipar akkori működési mechanizmusa is frusztrálta őket, így még az album megjelenésének évében feloszlottak. Az ezredfordulón alakultak újjá, s bár papíron ma is léteznek, utolsó stúdióalbumuk 2001-ben látott napvilágot, színpadon pedig 2008-ban láthatta őket a közönség. Passzivitásuk nem meglepő, ha tudjuk, hogy Ricky 2010 óta a Thin Lizzy énekese, 2012-től pedig a legutóbbi időkig ugyancsak Scott Gorham gitáros nevével fémjelzett Black Star Riders frontembere (is).

About Coly 1182 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*