Gyerek- és tinédzserkorom a rendszerváltás előtti időszakra esett, így az én életemből (ahogy sok akkori fiataléból is) kimaradtak a Marvel és a DC Comics képregényei, Superman és társainak kalandjai. Így lehet, hogy a Kal-El zenekarnévről valami arabos tematika, nem pedig piros alsónadrágját a ruhája fölött hordó, repülő jótevő jutott eszembe. A szuperhős-univerzum rajongói persze valószínűleg egyből vágják, hogy Kal-El Superman eredeti neve, és csupán a Krypton bolygóról a Földre kerülve lett belőle Clark Kent.
Cikkem hőseinek, a norvég stoner/doom csapatnak tehát ő volt a névadója, s ha muzsikájuk nem is űrzene, lemezeik tematikája és dalszövegeik is egyértelműen tudományos-fantasztikus ihletettségűek. A stavangeri kvintett 2012 óta aktív, a tavaly augusztusban megjelent Dark Majesty pedig már az ötödik stúdióalbumuk, plusz az évek folyamán két EP-jük is napvilágot látott.
Érdekes, a Metal Archives szerint a csapat 2018-ig, 2019-ig mintha nem is létezett volna, azt megelőzően ugyanis semmit nem tudunk a Kal-El aktuális tagságáról, az esetlegesen bekövetkezett személycserékről (lehet, hogy nem is voltak), és a zenekar honlapját olvasva sem leszünk ezen a téren okosabbak. Mindegy, a lényeg, hogy a bandát jelenleg Captain Ulven (Ståle Rodvelt) énekes, Kristoffer „Doffy” Ranaweera és Joshua Bisama gitárosok, Uncle J (John Ivar Steinsland) basszusgitáros és a dobos Bjudas alkotja.
A tagok saját megfogalmazása szerint a Kal-El muzsikája a hard rock és a heavy metal mostohagyermeke, amely nyomokban pszichedelikus és blues rock, valamint doom metal elemeket tartalmaz, a mélyre hangolt gitárhangzást pedig fuzz pedálokkal bolondítják meg. Az ének dallamos, az Ozzy Osbourne által kitaposott ösvényen mozog, ám a Madman-énál általában mélyebb regiszterekben. A sound kellően súlyos, vastag, amit – és ezzel valószínűleg semmi meglepőt nem mondok – a szólógitár és a vokál emel rövidebb időszakokra magasabb hangtartományba.
Érdekes, az eddigi hallgatások során fel sem tűnt, hogy a lemez nyolc dalából csupán kettő ér véget öt percnél hamarabb, a többi átlagos játékideje viszont nyolc-kilenc perc közé esik. Némileg rendhagyó módon egyből a leghosszabb szerzeménnyel nyitnak: a hipnotikus énekdallamokkal operáló, doom-os Temple-ben 11 és fél percen át szövik egymásba a témákat. A refrén miatt ez a második kedvenc nótám az albumról, a végére viszont egy kicsit soknak érzem a produkciót.
A Spiralban szerencsére sebességet váltanak, és a gyors középtempós nóta egyik kedvenc zenekarom, a Palace in Thunderland világába kalauzol bennünket. A zenekar már a kezdetekkor megálmodott magának egy szupernő karaktert, Micát, a fejvadászt, aki (vagy az ő előképe) már a Kal-El bemutatkozó albumának borítóján is megjelenik, a Dark Majesty harmadik dalát pedig egyenesen neki szentelték.
Hide, but I will come for you
My patience is like a thousand years
Everywhere they sing my song
And their eyes are filling up with fears
Ulven kapitány a Hyperionban jut a legközelebb Ozzy hangszínéhez, a dal riffelését, tempóját hallva pedig egy némileg belassult Children of the Grave (plusz ismét csak a Palace In Thunderland próbaterme) ködlik fel előttem. Kedvenc számom egyértelműen a címadó nóta: bólogatós tempója az első perctől kezdve transzba ejt, megtorpanásai hallatán jólesően ugrik össze a gyomrom, a fuzzos gitárhangzás felborzolja hátul a nyakamon a szőrt, ráadásul Ulven itt is varázslatosan hajlítgatja a dallamok sodronykötelét, a szóló első felében pedig úgy szólal meg a hathúros, mintha önmaga előkelő indiai nagybácsija, egy szitár lenne. Zseniális, tökéletes nóta!
Az ezután következő Comêtának éppen ezért nincs könnyű dolga, nem is tudja tartani a szintet, de legalább nem álmosító, hanem egy viszonylag gyors szerzemény. A Kala Mishaa viszont már újra varázsol: csilingelő gitárhangjai, brummogó basszusa, változatos dobjátéka egy másik űrdimenzióba repít bennünket. Lebegő, utazós zene, a dal középső harmadában némi fékeveszettséggel, káosz-közeli tudatállapottal, hogy aztán ismét visszaereszkedhessünk a mámorító, önmagunk körül pörgető időspirálba.
A Végzet dobjai hangzanak fel az albumot záró Vimana elején, hogy aztán egy több mint tízperces, epikus, kicsit feleslegesen hosszú dal kerekedjen belőlük. Ha ezt lehagyták volna, egy tömörebb, intenzívebb, könnyebben befogadható, „mindössze” 55 perces anyag lett volna a végeredmény. A csapat szerint ez a legsúlyosabb és legkomplexebb alkotásuk, ami tetszik annyira, hogy a korábbi lemezekkel is tegyek egy próbát.
Leave a Reply