Hazemaze: Blinded by the Wicked (2022)

Ínséges másfél hónapon vagyok túl (hallgatni persze mindig volt mit, ha mást nem, korábban megjelent lemezeket), de most végre elkezdtek potyogni az idei első, engem is érdeklő anyagok. Még mindig nem az általam várva várt alkotások, hanem váratlan találkozásokból lett kellemes meglepetések. Pillanatnyilag három ilyen is van, amelyeket szép sorjában megosztok veletek. Az első egy-két hallgatás után még csak azt mondtam rájuk, hogy egész jók. Idővel viszont azt vettem észre, hogy újra és újra előveszem, és szívesen hallgatom őket. Aztán egyes nótáik kifejezetten elkezdtek tetszeni, és most ott tartok, hogy a januárban megismert albumok közül ezek a kedvenceim. De menjünk szépen sorjában: ma a legfrissebb kiadványról fogok mesélni, amely január 28-án lát majd napvilágot (a másik kettő tavalyi anyag, viszont azokban is az elmúlt hetekben volt alkalmam elmélyedni).

A svéd Hazemaze nem új csapat, 2016-os indulásuk óta ez már a harmadik nagylemezük. Bemutatkozásként érdekes módon egy ötszámos koncertalbumot jelentettek meg (Live at Copperfields – 2017), tavalyelőtt pedig egy EP-vel (The Paranoid Sessions) színesítették a kínálatot. Muzsikájuk a ’70-es évek ihlette hard rocktól fokozatosan jutott el a súlyosabb és sötétebb hangulatú stoner/doom-ig, amiben ma is dagonyáznak. A kiadói sajtóanyag egy 2016-os debüt EP-t is említ (Wicked Ways), ám ennek sem a Metal Archives-on, sem a zenekar bandcamp-oldalán nem leltem nyomát.

A stockholmi trió – Ludvig Andersson énekes, gitáros, Nils Ein dobos és Stefan Carrillo basszusgitáros – saját meghatározása szerint „heavy sabbathian rock”-ot, avagy rock’n’doom muzsikát játszik, amivel mindenekelőtt olyan csapatok rajongóinak okoznak örömet, mint a Monolord, a Dopelord, a Salem’s Pot vagy az Uncle Acid & the Deadbeats.

Dalaik többsége ezen az albumon a különböző sötét kultuszokról, szektákról, azok démoni vezetőiről és az általuk befolyásolt tömegekről szól. A lemez egyik legkeményebb nótájában, a Cathedralt időző riffel berobbanó Ethereal Disillusion-ben például az ufó-hívő, kollektív öngyilkosságot elkövető amerikai csoport, a Heaven’s Gate viselt dolgait éneklik meg.

Az In the Night of the Light for the Darkkal nyitnak: olvadt acél csordul ki a hangfalakból, ami végzetszerű lassúsággal, ellenállhatatlanul, tömíti el fülkagylónkat, a vastag basszushangok rögei fölött Tony Iommi-s gitárhangok pengéje suhog… Hallottunk már ilyet, nem ez az album legütősebb nótája, de innen, a Pokol hetedik bugyrából már csak felfelé vezet út, egészen az album végéig…

A következő nóta, a Devil’s Spawn (Ördögfattya) átlagtempója már gyorsabb, Hammond orgona szól benne, és a refrén is szépen koronázza e komor gótikus építményt. Szerencsére Andersson orgánuma éppen ideális ehhez a zenéhez: dallamos, mégsem túl magas. A bólogatós Ethereal Disillusion súlya mellett a dal retró szólója érdemel még kiemelt figyelmet. A rövid Sectatores et Principes egy az egyben a Sabbath Planet Caravanját idézi, a csapat azonban ügyesen egyensúlyoz a koppintás és a tiszteletadás közötti szűk mezsgyén.

Ludvig Andersson

A Ceremonial Aspersion-nek mindenekelőtt a szintetizátorszólam ad ad baljós élt és vintage jelleget, de a Luciferian Rite is ugyanezzel az eszközzel él, plusz itt a gitár is visszavarázsol a ’70-es évekbe, s e varázsturmix fölött természetesen végig ott gomolyog a Black Sabbath szelleme. A kettő között a Divine Harlotry a mániákusan ismételgetett refrénnel akaszkodik bogáncsként a fülszőrzetünkbe:

Children of god
Children of love
God save your soul
Your savior’s here

Az anyag csúcsa viszont nálam egyértelműen a záró Malevolent Inveigler: lüktető tempója szédítő körhintába ültet, folyamatos nyaktornára késztet, refrénje pedig impozáns befejezése egy igen jól sikerült előadásnak:

Losing touch of reality
Losing yourself into insanity
Corrupted by his poisonous mind
Your eyes will forever be blinded
Blinded by his wickedness

Nálam az utolsó három nóta húzza fel igazán a produkciót; aki szeretne közelebbi barátságba kerülni az anyaggal, annak mindenekelőtt ezekkel a szerzeményekkel érdemes közelebbről megismerkednie.

Nyolc dal szűk 42 percben – éppen elég a jóból. Az átlag doomster nem eltelik vele, hanem ráadást kér belőle. Én is így teszek, és mivel eddig nem ismertem a csapatot, szépen elindulok visszafelé a diszkográfiában. Erről az albumról pedig megállapítom, hogy az elmúlt napokban nálam szépen feltornászta magát a legfelső alatti polcra.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*