Hattyúdal: egy művész búcsúja, utolsó alkotása a halála előtt. Az előadó ilyenkor állítólag „tudatában van annak, hogy ez lesz élete utolsó fellépése, és emiatt mindent belead egy végső, nagyszerű próbálkozásba”. A más nyelvekben is létező kifejezés (swan song, schwanengesang) alapja az ókori eredetű hiedelem, miszerint halála előtt a hattyú panaszos éneket hallat.
A metalban (de valószínűleg a művészet más területein is) nehéz megfogni ezt a jelenséget. Leginkább azért, mert itt egy alkotás legtöbbször nem egyetlen ember, hanem egy csapat nevéhez kapcsolódik, így a „halál utáni életre” is van lehetőség. Számtalan alkalommal tapasztalhattuk, hogy az UTOLSÓ mégsem utolsó: hogy egy zenekar emblematikus énekese elhunytát követően is – hosszabb-rövidebb kihagyás után, egy másik frontemberrel – tovább folytatja (Queen, Alice in Chains), holott azt gondolhattuk volna, Freddie Mercury és Layne Staley távozásával „megáll az élet”. Ahogy megállt a Death-nél Chuck Schuldiner, a Soundgardennél Chris Cornell, a Manilla Roadnál Mark Shelton, a Motörheadnél Lemmy, a Nevermore-nál Warrel Dane, a Panteránál Dimebag, a Type O Negative-nál Peter Steele, vagy a Van Halennél a fiatalabbik névadó fivér, Eddie halálával. Az említett csapatoknál nagy eséllyel nem lesz folytatás, a meghatározó emberük elvesztése előtt megjelent utolsó lemezük volt a hattyúdaluk.
És itt jön be egy másik szempont: vajon az utolsóként megjelent albumot tényleg utolsónak szánták-e? A fenti esetekben biztos nem: az élet (pontosabban a halál) írta a forgatókönyvet, nem pedig a muzsikusok. Akikről biztosan tudható, hogy tervezték a befejezést és az utolsó lemezt, az például a svéd a Falconer, akik a feloszlás előtt apait-anyait beleadtak, aminek köszönhetően a tavalyi From a Dying Ember album tényleg remekül sikerült. Ozzy Osbourne is a búcsúra készül, utolsó lemezére nagynevű muzsikusokat csődített össze, érezhetően emlékezetes utolsó nyomot kíván hagyni maga után. A Kyuss búcsúzó nagylemezének címe is szimbolikus: …And the Circus Leaves Town, azaz …És a (vándor)cirkusz elhagyja a várost. Mintha Homme-ék már a névadáskor tudták volna, hogy nem lesz folytatás.
Olyan is szép számmal előfordul (mostanában feltűnően sűrűn), hogy egy feloszlott banda sok évvel, esetleg évtizedekkel később újra összeáll, és hosszú kihagyás után újra lemezt jelentet meg (Acid Reign, Cirith Ungol, Exumer, Iron Angel, Mordred, Psychotic Waltz, Rumble Militia, S.D.I., Sacred Reich, Trance, Vendetta). Úgyhogy erre az eshetőségre is számítani kell, és igaznak tűnik az egykori Hernádi Judit-sláger refrénjének első sora: Sohase mondd, hogy vége…
Simán el tudom képzelni (a legtöbb eset valószínűleg éppen ilyen), hogy egy zenekar úgy készíti el az adott alkotást, hogy nem tudja: az lesz az utolsó. És nem valamelyik tag elhalálozása miatt, hanem mert elfogy a kedv, a lendület, az inspiráció, megromlanak a csapaton belüli viszonyok, a kudarcok miatt érzett csalódottság túlnő az apró sikerek okozta elégedettségen. A Warlockban például, úgy tűnik, mindössze négy album volt, szerencsére a ’87-es Triumph and Agony ütős lezárása a történetüknek. Akárcsak a White Zombie-nál az Astro-Creep: 2000, ami szerintem messze a csapat legjobb alkotása.
A Twisted Sister egészen 2016-ig létezett, utolsó „igazi” lemezük azonban a ’87-es Love Is for Suckers volt. Elég sokáig húzták, és még csak nem is a legjobb anyagukkal búcsúztak. A Slayer tagjai elvileg búcsút intettek egymásnak, ám tudható, hogy Kerry King a jövőben is folytatni kívánja hallójárataink terrorizálását. A pletykák szerint Paul Bostaph-fal, Gary Holttal és Phil Anselmóval karöltve, ám hogy Slayerként vagy más név alatt, az még a jövő zenéje. Számos rajongó csak Arayával tartaná elfogadhatónak a változatlan néven történő folytatást, így a gitárosnak – hogy a szép emlékeket ne sározza be felesleges pereskedéssel – talán érdemes lenne elgondolkodnia valamilyen névváltozaton (hm, a KK’s Priest mintájára például KK’s Slayer? 🙂 ). Addig is, amíg erről a döntésről le nem hull a lepel, a Slayer hattyúdala a Repentless album, ami véleményem szerint sajnos messze nem a diszkográfia legfényesebben ragyogó ékköve.
E néhány példa után nézzünk meg néhány további neves csapatot: mit várhatunk tőlük a jövőben? Tényleg legutóbb megjelent alkotásuk volt karrierjük záróköve, vagy számíthatunk tőlük folytatásra?
A menedzsereknek 35 év után sikerült újra egy stúdióba terelniük a Black Sabbath három oszlopos tagját, Ozzyt, Tony Iommit és Geezer Butlert. A 2013-ban megjelent, 13 címet viselő anyag elkészítésének vágya jó időre felülírta a gondolatot, hogy esetleg ez lesz a zenekar utolsó nagylemeze. Pedig jelenleg ez a helyzet: az együttes 2017-ben hivatalosan is megszűnt létezni, és bár Iommi az elmúlt hetekben kijelentette, hogy több száz felhasználatlan riff van a tarsolyában, Ozzy szólóban a visszavonulását tervezi, úgyhogy szerintem minimális az esély arra, hogy a Mester gitártémái a jövőben egy Black Sabbath albumon lássanak napvilágot.
Thomas Gabriel Fischeréknek 16 év kihagyás után, 2006-ban sikerült összehozniuk egy újabb Celtic Frost albumot, a Monotheistet. Rá két esztendővel az együttes feloszlott, a frontember pedig megalakította a Triptykont. És miután első számú harcos- és szerzőtársa, Martin E. Ain 2017-ben elhunyt, nem sok racionalitása van annak, hogy valaha is bármilyen új anyag Celtic Frost név alatt jelenjen meg.
A Kiss már nagyon búcsúzik: a csapatnak éppen az End of the Road elnevezésű világ körüli turnéja (The Final Tour Ever) zajlik. Utolsó lemezük a 2012-es Monster volt, és nagyon úgy tűnik, hogy azt már nem követi újabb anyag. A Manowar legutóbbi EP-jének címe (The Final Battle I) is sokatmondó, de ők szerintem még legalább ennek a folytatását, második részét kiszenvedik magukból. A Metal Church, úgy gondolom, a „gyászidőszak” letelte után egy másik énekessel megy majd tovább, azaz a 2018-as Damned If You Do messze nem tekinthető a hattyúdaluknak.
A Saigon Kick legutóbb 1999-ben adott ki lemezt (Bastards); a csapat elvileg ismét aktív, 2020-ra tervezték az új album megjelentetését, amelynek azonban egyelőre se híre, se hamva. A Vio-lence történetében sokáig úgy tűnt, hogy a ’93-as Nothing to Gain lesz az utolsó anyag. A zenekar feltámadt hamvaiból, idén remélhetőleg napvilágot lát a folytatás, még ha egyelőre csupán egy EP is. A Tiamat kereken egy évtizeddel ezelőtt jelentkezett új anyaggal. Az együttes 2019 óta – valószínűleg a Covid-19 járvány miatt – hibernált állapotban leledzik, tavaly mindössze egyetlen klubkoncertet adtak. Jó lenne, ha idén ők is magukhoz térnének…
A Savatage hivatalosan 2015 óta van pihenőn, igazából azonban már az új évezred elején lezárult történetük folyamatosan aktív időszaka. Utolsó lemezük a 2001-es, nem túl izmos Poets and Madmen. Viszont a Sava annál jobb zenekar (volt), mintsem hogy ez alapján emlékezzünk rájuk… A System of a Down jelenleg is létezik, koncerteznek, két új dalt is rögzítettek, teljes lemezről azonban egyelőre nincs szó. Utolsó albumuk a 2005-ös Hypnotize. A feloszlásukig azonban még ne temessük őket (a csapatot ismerve azon túl se).
Végezetül – a fent említett hattyúdal-albumokból – összeállítottam a magam Top 10-es listáját:
1. Kyuss: …And the Circus Leaves Town
2. Black Sabbath: 13
3. Warlock: Triumph and Agony
4. White Zombie: Astro-Creep: 2000
5. Twisted Sister: Love Is for Suckers
6. Falconer: From a Dying Ember
7. Type O Negative: Dead Again
8. Celtic Frost: Monotheist
9. System of a Down: Hypnotize
10. Karma to Burn: Mountain Czar EP
Nektek melyek a kedvenc „utolsó” albumaitok?
Carcass: Swansong:)