Sokan sokféleképpen kifejtették már, mennyire jó volt a tavalyi esztendő; ezzel én is így vagyok, főleg a külföldi bandák terén. De mi van hazánk háza táján? Ezen a vonalon is jól el voltunk látva, és az év méltó koronája lett Mocsnik Feri Frostjának Winterblood-ja, ami elég viccesen szinte karira jött meg.
Hogy már első hallgatásra letaglózzon! A 2014-es …from the Dark albumukat éreztem az első igazán kiforrott cuccnak, amely érdekes elegye volt a zúzda és az epikus sötétség világának. Mintha egy Immortalba ültetett Limbonic Artot hallgattam volna, így örömmel vettem akkortájt, hogy hazánkban is van kísérletezős black metal, azonban Feriék valahogy nem tudtak túllépni a „hol vagyunk, hol nem vagyunk” létsíkon, így nem is lepődtem meg annyira, hogy 2017-ben feloszlottak. Azon igen, amikor hirtelen megjelent a Deathtree Mystery, mondhatni, dimenzióugrásként visszatértek Elyzium völgyéből. Na, ez telibe talált! Az egész albumot belengi Quorthon szelleme: himnikus, epikus és gonosz. Az Open Gates of the Dark Empire című számban mintha maga a Mester gitározna, de en block keveredett a minőség és a klasszikusság, egy kicsit az egész banda története, szellemisége egybeforrt az old school világával, elsősorban a fentebb említett Quorthon és az Immortal zeneiségével.
Odinnak (vagy Lucifernek) hála, Feri és Deák Tamás (2004 óta ő az énekes) nem üldögélt elégedetten csonttemplomában, hanem úgy döntöttek, hogy vérbe áztatott csatabárddal fognak kirontani, még akkor is, ha ez az utolsó nagy csatájuk lesz. Sok fej lehullott az összecsapásban, és kevesen maradtak talpon, de a második ütközet még fényesebb dicsőséget hozott számukra. Elkészült a saját Heart of Winterük.
A hasonlat nem is élhetne ennyire erősen, mint náluk. Nemcsak a télies flash miatt, hanem zenei életútjuk okán is. Persze lehet, hogy csak a kor szelleme adta lehetőségekkel éltek, lépcsőzetes fejlődésüket adta az aktualitás, a mindenkori trendek és igények, ám a vége szerencsére azért más lett/lesz. A bergeni banda ama albuma után, mondhatni, elindult az összeomlás felé; remélem, Frosték elkerülik ezt a hősi véget, amiben elég nagy esélyt látok. Frosték – Abbath bandájával ellentétben, akik tetőztek – megújultak.
No meg a léc megugrásának módjában is van különbség. A 2020-as The Way of Condemnation ugyan jelezte, hogy itt nagyon más lesz a leányzó fekvése, ekkora váltást és egyben hagyományőrzést senki nem képzelt el. De itt már levetkőzték – a tisztelet teljes jegyében – az ősök nehéz örökségét, saját képükre festve klánjukat, hogy teljes dicsőségben mutatkozhassanak a fagyos Bükk magányos ösvényein. A nyitó In Me és a One With Eternal Darkness nóta még szépen megy a maga útján: feszes tempó, black-es dobok, hörgés. Kis váltás. Klasszik.
És mégsem. A klisék klasszikus hangzással való megtörése teljesen más külsőt ad nekik, innentől borul minden. Hol egy kis heavy hangzás, itt egy kis doom, ott egy kis hard rock. Remekül megoperált váltások, mondhattam volna akár stílusidegen technikákat is, de mára ezek értelmüket vesztették, ugyanis remekül megférnek egymás mellett. A gitár hagyományos alkalmazása, a bele-beleszőtt akusztikus betétek teszik igazán fagyossá ezt az albumot. Mert bizony ez ugyanaz, mint a Nagymező töbrei. Nem is akar más lenni: sem napsütötte Duna-part, sem nyári Alföld. Kemény, sötét, jeges.
Az összetettség iskolapéldája, hogy mindezek ellenére nem lehet nem black metalnak nevezni (azért mégis csak hörögnek benne 🙂 ), végig ott kísért a háttérben a könyörtelen tempó, egy olyan zenei vonal, amely hol előbukkan, hol eltűnik, mégis visszahúz a hóba, lenyom és megfojt. Ugyanez a feeling végig ott kísérti az embert, beteljesedése mindenképpen a The Night-Winter duó. A szólók itt olyan magányba taszítanak, hogy szinte sírsz a halálért, hátha eljön már…
Az utánuk jövő két dal, a Forbidden Light és a Without Chains inkább mintha az Against False Saints–Darkness In Crimson Majesty párosra hajaz, így az egész olyan lett, mint egy keresztrím, ugyanis ugyanez a helyzet az első kettő és az ötödik-hatodik számmal, ám ez csak az előnyére vált az anyagnak.
Csak az az uccsó szám ne lenne… (Mííí, mit képzelsz? – Feri kivont karddal, őrült tekintettel rohan felém… Már tudom, hogy ezt nem kellett volna mondanom!) Remek kezdő pengetésekkel indul, hangulatos dob-hörgés párosítással folytatódik, de a végén a háttérbaritonnal nem tudok megbékélni, sorry. Pedig faxa kis zárása lenne a sornak, de emitt nekem egy kis hiányérzetem van. Valahogy nem illik bele az egészbe, így kicsit ki is zökkentett a hangulatból, de lehet, hogy mások nincsenek vele így.
Soraim zárásához közelítve mindenképpen kötelességem megemlíteni, bár aki eddig eljutott, talán már hiányolja is a két gitáros kilétének felfedését, ezért nevükön nevezzük az illetékeseket. Komló György és Köhler Bence kezei, illetve ujjai vastagon benne vannak ebben a remekműben, sőt, maga a banda sem titkolja, hogy megújulásukban nagy szerepet játszott a két éve csatlakozott Bence, illetve a dobokat nyüstölő Balázs András.
Aki tehát kézbe veszi a CD-t (remélem, hamarosan én is), másfél év kemény munkáját élvezheti, ami véleményem szerint nagyon jó lett. Frosték kiléptek a komfortzónájukból, és mindent egy lapra tettek fel: jöttek, láttak, győztek. Úgy tudtak hagyományos black metalosok maradni, hogy mások lettek, mint a többség. Letisztult ugyan a hangzás, mégis színesebb lett az album, hála a technikás megoldások és a remek hangulati elemek becsempészésének, de a szólók is megérnének egy fekete misét, az tuti. Külön dicséret, hogy a korongra bónuszként feldobták az előző EP-t és a 20 éves Extreme Loneliness – Fragments albumon szereplő Unholy Land egy faxa zongorás átiratát is.
Több sebből vérezve, ujjaimban egyre gyengébben lüktető vérrel mégis beírom az öt pontot…
Leave a Reply