Bevallom, manapság nem vagyok nagy képregény-fogyasztó. Utoljára kábé 38-40 éve forgattam lelkesen az ilyen újságokat. A Faith No More zenéjét viszont szeretem, úgyhogy Dudich Ákosnak nem kellett sokáig győzködnie, hogy tegyek egy próbát ezzel az általa megálmodott, félig szöveg-félig kép kiadvánnyal. És láss csodát: a sztori szinte azonnal beszippantott, és nem is igen tudtam letenni ezt az egyébként nem túl vastag kötetet.
Az előszóból kiderül, honnan jött a képregény ötlete. Ákosra annak idején rendkívül nagy hatást gyakorolt a zenekar, és már régóta tervezgette, hogy megírja a FNM történetét hiteles források, többek között a tagokkal készült interjúk alapján. Alkotótársa Oravecz Gergely grafikus lett, aki elsőre egy kissé sematikusnak tűnő, ám később igencsak karakteressé váló és azonnal felismerhető figuráival keltett életre, hozta mozgásba a sztorit. Azt azonban talán még Ákos sem gondolta volna, hogy egy bizonyos ponton Billy Gould, a csapat basszusgitárosa is bekapcsolódik a kreatív folyamatokba, szakít időt arra, hogy átnézze a készülő képregényt, kiszűrje a városi legendákat, és helyettük tényleg megtörtént sztorikkal, valódi párbeszédekkel ajándékozza meg a szerzőt – és rajta keresztül az olvasókat.
A történet valamikor a ’70-es évek közepén indul Hollywoodban, két pattanásos kamasszal, Billy Goulddal és Roddy Bottummal, akik túl néhány basszusgitár- és zongoraórán, egy punk koncertet látva-hallva jönnek rá, hogy így ők is tudnának zenélni. Rövidesen képbe kerül Mike Bordin, majd Chuck Mosley is, a többi pedig már történelem…
Egy könyv – nekem – talán sok lett volna a zenekarról, egy Wikipédia szócikk viszont túl száraz ahhoz, hogy lelkesedést váltson ki olvasójából. Ez a képregény viszont jól eltalálta az arányokat: könnyen befogadható, „eteti magát”, plusz a sztorinak egy csomó olyan mellékszálát is felvillantja, olyan összefüggésekre mutat rá, amelyektől még színesebbé válik a tabló, izgalmasabbá a korszakokon átívelő utazás. Ahol szükség van rá, megszaporodik a szöveg, és nem rövid kommentekkel ellátott képkockák követik egymást, hanem egy sűrűn illusztrált biográfiát olvasunk. Ami olyan, mint egy félig dokumentum-, félig játékfilm: tényszerű, mégis szórakoztató.
A sztori sarokkövei – nem meglepő módon – az egyes albumok; a szerző kitér azok megszületésének körülményeire, a turnékra, tagcserékre, sőt a zenészek egyéb projektjeire is. A könyv egyik erénye (a sok közül), hogy egészen a közelmúltig, a Covid-19 időszak kezdetéig követi hőseink történetét. A másik, hogy a nyersebb megfogalmazások, a káromkodások sem lettek kisatírozva a szövegből. Amin pedig jót mosolyogtam, hogy az egyik képkockán maga a szerző is megjelenik. 🙂
Rátérve a vizuális élményre, érdekes kettősség, hogy bár alapvetően elnagyoltak az emberábrázolások, milyen kifejező tud lenni például Chuck Mosley arca, vagy milyen valósághű, milyen részlet-gazdag Jim Martin megjelenítése. A tudatos egyszerűséget, kétdimenziósságot viszont időnként meghökkentően ütős, már-már pszichedelikus hátterek, illetve szokatlan perspektívából mutatott helyszínek dobják fel. A színes, harsány borító pedig szinte megszólal, Billy Gould nem véletlenül szeretne belőle hivatalos Faith No More pólót. 🙂 Apropó, árucsatolás: a könyv kis példányszámban, kézzel számozottan angol nyelven is megjelent, és szinte az utolsó darabig elfogyott. Utánnyomás akkor lenne belőle, ha maga a zenekar is reklámozná a kiadványt, ha ismét beindulna a FNM gépezete, aminek azonban jelenleg sajnos több akadálya is van. Annak viszont nincs, hogy ti is magatokévá tegyétek a Faith No More képes testamentumát! Ajánlott olvasmány.
Megjelenés éve: 2020
Kiadó: Dudich Ákos – Konkrét Könyvek
A kötet az alábbi oldalakon is megvásárolható:
Leave a Reply